2010. március 25., csütörtök

Sári: NAPFOGYATKOZÁS

Sári József Napfogyatkozás című zenedrámáját 2009 november 28-án mutatta be a Magyar Állami Operaház - az én fordításomban. Nem volt könnyű munka, úgy érzem, nem is sikerült maradéktalanul visszaadnom a német eredeti atmoszféráját. Voltak fordításban megoldhatatlan részei is a műnek; pl.: az a jelenet, ahol József Attila saját versét énekli - a német verzióban természetesen németül. Nos, a magyar bemutató kedvéért Sári mester újrakomponálta azt a részt az eredeti vers szövegére. A vers szövegével párhuzamosan futó Löwy-monológ szövege szintén Sári József magyarítása.

Az előadásról megjelent kritikák – azon túl, hogy jelezték, magyarul énekeltek – nem nagyon foglalkoztak az énekelt szöveg milyenségével - tán azért, mert többnyire nem is lehetett hallani az énekeseket a zenekartól... vagy tán nem azért.
ITT például nem csak azért nem dicsértetett. De legalább foglalkozott vele a szerző.
ITT kapott egy elismerő mondatot. De tán csak udvarias volt az írója, mert régi ismeretségünkre való tekintettel már a bemutató előtt átküldtem neki a szöveget... :-)
A leginkább mégiscsak az esett jól, hogy a premier utáni fogadáson, –ahol tétován ténferegvén, külsős potyázónak érezve magamat aláírásért kuncsorogtam a művészektől a műsorfüzetbe – Nyáry Zoltán (Ott Katz megszemélyesítője) megörült nekem, és egy problémás sor kivételével, kimondottan jól énekelhetőnek találta a fordítást.


Summa summárum: biztosan nem ez a legjobban sikerült munkám, de öröm volt benne dolgozni. Főleg a Sári Józseffel sütemény, kávé mellett vagy a Zeneakadémia ruhatári fogasai alatt töltött beszélgetések miatt.




NAPFOGYATKOZÁS

(Sonnenfinsternis)

Zenedráma két részben

Szövegét írta: Elisabeth Gutjahr
Fordította: Csákovics Lajos Zsolt

Zenéjét szerezte: Sári József




Arthur Koestler
A gyermek Kösztler Artúr
Németh Andor
József Attila
Otto Katz
A kis Löwy
Funkcionárius
Walter Benjamin
Dörte, Koestler első felesége
Maria Klöpfer, Koestler barátnője
Az anya
Mamaine, Koestler második felesége

Szólószerepek a kórusban:

Leopold nagypapa
Juci, Németh Andor felesége
Zsuzsa
Kassák Lajos
Marika grófnő
Radnóti Miklós
Lesznai Anna, a barátnője
Ignotus Pál
1. Író
2. Író
3. Író
Szerető
1. Hölgy
2. Hölgy
3. Hölgy
4. Hölgy
1. Hivatalnok
2. Hivatalnok
Cynthia, Koestler harmadik felesége
Az apa
Újságírók
Három pincér
Kötéltáncos
Virágáruslány
Asszony a nép közül


1. JELENET

1914

Budapest az első világháború kitörése előtt.
Arthur Koestler mintha egy régi fényképen látná gyerekkorát és az elsüllyedő k.u.k. Monarchia világát: szüleit, Leopold nagypapát, gyermekként saját magát. De feltűnnek későbbi életének útitársai is: Dörte, Maria Klöpfer, József Attila, Németh Andor, Otto Katz…
Az élet egyensúlyozó mutatvány.

KÓRUS:
A császár soká éljen!

OTTO KATZ:
Nem! Pusztuljon a császár! Vesszen minden hazug, aranypuccos elnyomó!
Öntudat, lelkiismeret harcol, s igaz célunk ügye győzni fog!

KÓRUS:
Elvakultan, meg nem alkuvón küzd igaz célért, küzd igaz, illő célért. Nevetés a jussa!

NÉMETH ANDOR:
Nem sikerül mindig a Mangófa-csoda, ha az ember csak bámul, gyanútlanul, észre sem véve, hogy ellopják orra hegyét.

KÓRUS:
Kisztihand! Csak ne sírjon, kérem! Semmi búcsútáncot!

NÉMETH ANDOR:
Kisztihand! Csak ne sírjon, kérem, mélt’sasszony! Mit érne már most sírni? Ez csupán egy Mangófa-csoda, és nem végleges. Hát, hadd lássam újra vonzó, bájos mosolyát tündér arcán!

KÓRUS:
Mámort érez, ki előre nyargal, elnémul kétkedése. Telve vágyakkal elszunnyad ébersége.

LEOPOLD NAGYPAPA:
Mámort érez, ki előre nyargal, elnémul kétkedése.
Ám, hogyha nyugton állsz, ott ver a szívben! Bölcs és hasznos ötlet hát a szent Ígéret Földje, hogy kétségbe ne ess! Mint egy hintaszék…
Kedves fiam, a tegnapból süt a napfény. Nézz vissza rá, és elvakít! Tekintélynek hívja az agg, s a mára hosszú árnyékot vet, úgy, ahogy’ én rád. Úgy, ahogy’ én rád!
Edd csak meg, kisfiam, azt a sonkás zsömlyét! Majd később a Jóistennel megbeszéled.

ANYA:
Elnézem őt, oly félszeg, csak áll, szemrehányón. Kissé gyámoltalan, ám rendes, nem attraktív, ma még, de ahogy nő, az is megjön.

KÓRUS:
Oldalra lépés! Büszke munka! Ez szép! A vágy a hétköznap engedelmes posványába fúl. Szétfoszlik az egyetértés, az ország tétova, végtelen nagy kábulatban. Elég! Menjünk tovább!

DÖRTE:
A Földet megmenteni! Ti megváltjátok a Földet, Mi váltjuk meg a Földet. A Föld meg fog menekülni. Te vagy ki Földünket megváltja! Nekem is jóvá kell válnom!

JÓZSEF ATTILA:
„Könyvügynök voltam, kenyeres, újságárus, pikoló és könyvelő, napszámos, napszámos, pikoló, kisinas, tanító, fatolvaj, kőrakó munkás, levélbélyeg-árus, újsághordó, kukoricacsősz, tróger voltam, napszámos, vasutas, kifutófiú, ládát hordtam naphosszat, francia–magyar nyelvű levelező, könyvelő, szerkesztő, takarító és műfordító, egy filmszínházban vízárus, jelölt iskolára, mint egyetemi hallgató bölcsész, magyar-francia szakra jártam, Szeged, Bécs, Párizs, Budapest.
(próza) Megjelent egy verseskötete.”


2. JELENET

TANÚK PADJA

Arthur Koestler és Németh Andor, az egykori barátok, mérleget készítenek. Koestler elmondja céljait, és azok bukását, Németh barátságuk bukását. Az eredmény ugyanaz: „Mindenki más úton jár.”

KOESTLER:
Nem több ez, mint egy föltevés. Ezt gondolhatják rólam, tán ilyen voltam.
Megengedik: Arthur Koestler! Magyar születésű, hitvallásom: európai.

Egykor, egykor útra keltem felvenni a harcot; volt remény, hogy igazoljam: van még menekvés mindebből,
s nem ez volt a végső katasztrófa, amelybe mint gyermek belészülettem, amelybe vakon sodródott az ember, akárcsak Ön, hová a fény sem képes elhatolni; a Bűn!

NÉMETH ANDOR:
Egykor Párizsban fény nélkül eltöltött órák után, a sűrű füst ránk borul majd, s hogy áttörhess rajta, szinte kapkodva beszélsz, hősi élet küzdelméről szólsz. Téged végül elszólít onnan egy roppantul fontos tárgyalás, s engem éppen szomjúság gyötör.

KOESTLER:
A szó lett nálam a fegyver. Bűnt, magányt, s a félelmet azzal űzni, természetesen célt nem érve.

NÉMETH ANDOR:
Minden ember másik úton jár. Később majd ezt írod: „Ez volt a vég!” Én ezt csak jóval később olvasom egy könyvben.

KOESTLER:
Mert nincsen kezdet, csak találkozás és búcsú, pillanat, mely illan, megtorpanások. Mindegyik ember más úton jár.


3. JELENET

A JAPÁN KÁVÉHÁZ,
ÍRÓK SZÁMŰZETÉSE SAJÁT ORSZÁGUKBAN

Budapest, 1933 késő nyara.
Arthur Koestler néhány hetet a budapesti irodalmi körökben tölt. A Japán Kávéházban találkozik mindenki: az írók, feleségeik, elvált feleségeik, barátnők és szeretőik, A középpontban Németh Andor és Arthur Koestler áll, közösen írnak egy bűnügyi regényt: „Wie ein Mangobaumwunder” (magyar címe: "A Sanda Kandúr").

KASSÁK:
Hát, tartsa a szavát!

3. ÍRÓ:
A mélytudatot feltáró csapóajtó, az minden egyes szó!

3. HÖLGY:
Ott nyüzsögnek a krokodilok!

2. PINCÉR:
(A 3. hölgyhöz)
Asszonyom, itt a konyak.

MARIKA GRÓFNŐ:
(Az 1. pincérhez)
Ah, legyen oly kedves, hozzon egy Nyugatot!

1. PINCÉR:
Már hozom is, grófnő!

SZERETŐ:
Vajon mért nem telünk el?

1. ÍRÓ:
Németh; olyan ő, mintegy postagalamb.

JUCI:
Ő most velem él.

2. ÍRÓ:
Mit gondol erről az édesanyja?

LESZNAI ANNA:
Hogyha nincs már mit mondanunk…

RADNÓTI:
Mindezeken túljutottunk.

3. PINCÉR:
Szabad az uraknak valamit hozni?

RADNÓTI:
Még egy feketét hozzon!

4. HÖLGY:
Az írók ragadozók, s az ember nekik préda.

LESZNAI ANNA:
… úgy gondolom, a magyar nyelvben…

RADNÓTI:
Nos, akkor kell egy újnak jönni!

2. PINCÉR:
(Az 1. íróhoz)
Még egy sört?

1. ÍRÓ:
Csak hozza!

NÉMETH ANDOR:
Ön ellakhatna felöltőm zsebében. Juci az egeret nem szíveli.
Lám, ott van Kassák!

2. HÖLGY:
A Fekete-tenger vár, hogy ellássuk az egész világot tintával.

1. HÖLGY:
Átszállunk nemsoká a történelem tutajára.

(József Attila, Ignotus Pál és egyidejűleg Zsuzsa érkezik kíséretével)

1. PINCÉR:
Kisztihand, Nagysága!

KASSÁK:
„Egy percre várjon, Németh Andor! Valakit Önre kell most bíznom!”

ZSUZSA:
Nem üzent senki, mondja csak?

1. PINCÉR:
Még ma nem. De biztos Ön, hogy várják?

ZSUZSA:
A kávém! És cigarettát kérek, szokásosan!

1. PINCÉR:
Meglesz! Hozom.

2. PINCÉR:
(Az 1. íróhoz)
A sör meg is jött. Parancsol még?

2. ÍRÓ:
Köszönöm.

JÓZSEF ATTILA:
(Németh Andorhoz)
Kérlek, hallgasd meg egyik versemet!

NÉMETH ANDOR:
Hogyne.

JÓZSEF ATTILA:
„Szó, mint csecsemőnek a mosoly.
Veregetés a lónak.”

NÉMETH ANDOR:
Hisz’ ez csodaszép! Ez a hely nem méltó hozzá.

JÓZSEF ATTILA:
„Szó. De tiszta értelmű, komoly
tagja a szónak...”

2. HÖLGY:
Még egykori férjem oly gyakran mondta: Ki útra kel, fut maga elől.

RADNÓTI:
Úgy van, kicsi szívem, hisz’ mi mind menekülünk.

IGNOTUS PÁL:
(József Attilához)
Te bámulatba ejtesz – mint mindig!

KASSÁK:
Minden szöveg az életből lett kiszakítva.

NÉMETH ANDOR:
Valakit üdvözölnöm kell most, kérem, bocsássanak meg!

IGNOTUS PÁL:
Szavaid hallván érzem, hogy kivirágzik a nyelvünk.

ZSUZSA:
(Marika grófnőhöz)
Németh olyan, akár egy postagalamb.

NÉMETH ANDOR:
A legszebb nő itt Pestbudán!

2. PINCÉR:
(A 4. Íróhoz)
Itt a fekete. Parancsol egyebet is?

ZSUZSA:
Lám, lám! Ezt mondtam! Halljuk hát, mi újság! Szép kis csapat ez!

3. PINCÉR:
(Az 1.Íróhoz)
Úgy hallom, a nemrég megjelent cikke sikert aratott. Legyen szabad gratulálnom!

1. ÍRÓ:
Semmiség. Ugyan, ugyan!

NÉMETH ANDOR:
No, nézd! Megint új a hajszíned!

ZSUZSA:
Milyennek látsz? Illik a szememhez; ugye szép?

NÉMETH ANDOR:
József Attila az ott. Oly lenyűgöző. Jól illik tűzben égő szemedhez, hamvas bőrödhöz is.

ZSUZSA:
Ha nem ismernéd: a hölgy Marika grófnő. Az úr a költő, Németh Andor.

NÉMETH ANDOR:
Kisztihand, grófnő! Először van ma itt, ugyebár?

MARIKA GRÓFNŐ:
C’est un peu la Bohčme, n’est ce pas?(magyarul: "Ez itt egy kicsit a bohémvilág, nemde?")

NÉMETH ANDOR:
Votre francais est ravissant! (magyarul: Csodálatos a franciája!)

MARIKA GRÓFNŐ:
C’est gentil, Ön igazán charmant. (magyarul: Ez kedves, ön igazán megnyerő.)

NÉMETH ANDOR:
A szavak embere!

ZSUZSA:
Hja, hja egy művész!

NÉMETH ANDOR:
Ajánlom magamat.
(Koestlerhez megy)

LESZNAI ANNA:
A semmi az egyetlen valószínűleg, mitől el nem szökhetünk.

1. HÖLGY:
Hé, főúr! Legyen kedves, egy likőrt!

2. ÍRÓ:
Budapest! Szép állatkert ez a város!

JUCI:
A legtöbb faj végét járja, kihalásra ítélt.

1. ÍRÓ:
Kivéve, hogyha Németh zakójában páholya lesz!

KOESTLER:
(Németh-hez)
Előkelő, színes madár.

NÉMETH ANDOR:
Paradicsommadár fantasztikus, arany kalitkában. Sajnos kissé botfülű jószág!

KOESTLER:
Kezdünk hát?

NÉMETH ANDOR:
A cégünk!

KOESTLER:
Cégünk egy mangófa-csoda, mangófa-csoda.

NÉMETH ANDOR:
Az fizeti a kávét!

1. ÍRÓ:
Juci, én nem is értelek!

JUCI:
Ugyan! Hisz ez csupán egy játék!

2. ÍRÓ:
Némethnek nincs akadály! Átlép Földet, nyelvet, nőket…

ZSUZSA:
A rózsalovagom! Tőle jött rózsa! Mert rám gondol csak folyton!

MARIKA GRÓFNŐ:
Egész biztos, hogy Németh küldte? Nézd a kézjegyét!

ZSUZSA:
Az más, de Németh néven!

NÉMETH ANDOR:
Ez van. A szív oly óvatlan lesz, ha érzi, hogy hívják tündérmesék; nem vár, csak lép az útra, mely az ismeretlen mélybe fut…

MARIKA GRÓFNŐ:
Egy szép fiatal hölgy, az fizette a rózsát.

JUCI:
Sok nő kedves őhozzá. És néhányszor összeállunk, hogy megfürdessük.
(Juci feláll…)

1. ÍRÓ:
Úgy hát fejét alaposan mosd ám meg olykor!

KOESTLER:
Te kék szappanhabbal játszol.

NÉMETH ANDOR:
Egy régi trükk, nem más.

ZSUZSA:
Hogy? Ki az ott? Ki? Nem, nem! Ó, mit kell látnom! Mily szégyent hoznak rám!

MARIKA GRÓFNŐ:
Rég meghitt páros ez, attól tartok.

ZSUZSA:
Ne hidd, hogy ez a becstelen megalázhat! Ó, a gyalázatos kigúnyolt! De, ha játszott, fizet érte drágán!

MARIKA GRÓFNŐ:
Ne légy ingerült! Tudod, hogy művész!

ZSUZSA:
Ó, nem! Már hogy ne lennék ingerült? Ebben a percben a Dunába dobatom a svindlert!

JUCI:
Most kétségkívül mérges…

ZSUZSA:
Dobják a költő urat a Dunába, ha mégegyszer megpróbál szemem elé kerülni!
(Németh-hez) Agyő! Ebbe a lebujba be nem teszem többé a lábam.

1. PINCÉR:
(próza)
De nagyságos asszony, ez félreértés!

2. PINCÉR:
(próza)
Csak nem akar máris távozni; félreértés az egész!

1. PINCÉR:
(próza)
Kisztihand, nagyságos asszony! Szolgája!

NÉMETH ANDOR:
(Juditnak)
Nagyszerű, galambom! Nagyon szép munka!

KOESTLER:
Ha mérges, meg kell mondjam, még vonzóbb!

NÉMETH ANDOR:
Az asszonyi együgyűség példája! Ugyan, mi haszna e hangos szenvelgésnek?
Oly kurta ez a lét, mire való a hamis, álszent erkölcs!

KÓRUS:
Ah, ha elmúlik a vágy,
egyetlen szó sem megy veszendőbe,
lehull a hiú álarc.
Egy sápadt arc.
Az egykori virágzó varázsból hervadt levelek,
majdan szövődnek újabb kendők,
színes álmokból újabb zsákmányt ejtenek.


4. JELENET

AZ ÖKÖRSZEM

József Attila, a lírikus egy költeményt idéz, életének egyfajta búcsúdalát: „Ifjúságom…”
Paul Werner, más néven „A kis Löwy”, szintén örök vesztes, hontalan, rémálmairól mesél.

JÓZSEF ATTILA:
„Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.”

A KIS LÖWY:
(dadogva)
Ha a vakító, hófehér nappali fény elnémul, velőtrázón vonítnak a macskák, bőgnek, mindent áthatón. Szellemlények, ijesztő. Merev szemekkel. Csalón, zavartan, pánikus halálfélelem; összeszorítja az éhségtől száraz torkomat. Majd’ megfulladok a vérben, bosszújuk véres nyávogásában.

JÓZSEF ATTILA:
„Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
Ha megtudom, mire jutottam.”
Ha vissza nézek, mi volt az életem,
Érzem az eszem megáll és a szívem megremeg.

A KIS LÖWY:
Ott, ahol a csatát elveszítették, lakott az utcában egy munkásgyermek. De jöttek az igazak, és adtak kenyeret, hazát és jövőt. Kerestek egy ártatlan gyilkost, gyilkost a jogos ügyhöz.

JÓZSEF ATTILA:
„Ifjuságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.”

A KIS LÖWY:
A gyermek tette, amit kértek, elhagyva otthont, mint hős, név nélkül és hazátlanul. Amott élt ismét az utcán. De megfogták a hazátlant, adtak neki kenyeret és bort, és átdobták a határon egy másik országba, az idegen utcákon ismét új macskák, ott is megtalálták a hontalant, átdobták ismét ugyanazon a határon, és mindig újra, oda-vissza... Végül tovább, Szibériáig. Ott kapott igazolványt és juttatásokat, távol a régi utcáktól. De most már nem gyermek többé.


5. JELENET

A CELLA

Ez is egy rémálom, emlékezés a spanyolországi fogságra, a bezártság traumájára, a kivégzésekre. Más foglyok kopogtatás-üzenetei. „Velőtrázó kiáltások voltak, amelye befészkelték magukat a hallójáratba, és akkor is jelen voltak, amikor a kiáltó már örökre elnémult.”

KOESTLER:
Az első pár másodperc a végtelenség, mérték a túléléshez, pucér vagy, s rád mered üveg szem –
„Velőtrázó üvöltésük hallójáratomban míg élek benne fészkel, bár a megkínzott már elnémult, többé nem szól.” – „Mon pére c’est moi” – mellettem a zsandárok, kenyeret eszem, míg az asszonyok néznek – „Velőtrázó üvöltésük hallójáratomban míg élek benne fészkel.” – nincs fegyvered, csupán az egyenes tartás, minden pusztul, elbukott polgárháború romján, Spanyolország; internacionálé, kopogás – kintről ez szintén csak hitbéli kérdés, hadd vesszen az egyes az egységessel szemben, talán fordítva kellene, kerüljön írás ma minden falra, nem maradhat egyik fal sem érintetlen, ez idő tájt, melyik nap, melyik óra…

Négy fal közé bezárva
szűkült végtelen tér
magányod,
mint egy mélységes mély kút,
mely elnyel, s éned elsorvasztja az ismeretlen,
leírhatatlan,
hasonlatok külszíne,
mit tőlünk tudnak róla.

Választ adj,
ellenállók névsorát,
fordulj oldalt, elszökés,
a forgóajtó futóműve egy szálló ajtaján,
fények.


6. JELENET

A VILÁG MÚLANDÓ

Az ignorancia világában senki sem figyel Otto Katzra és üzenetére. Csak Walter Benjamin látja a közelgő háború veszélyét úgy, mint ő. Közben Koestler szülei: két lény egy másik korból.

OTTO KATZ:
Nézze, ez a papír érték! Lássa! Értékpapír! Az igazat itt látja, ebből kibetűzheti! Csupa nyílt titok van benne. Nyílt titok!

WALTER BENJAMIN:
„Koldusbot, szegénység. Ez jut. A kulturkincset darabról darabra kellett elkótyavetyélnünk, és bár a százszorosát érte, a zálogházba kellett adnunk, hogy az „aktuális” aprópénzét megkaphassuk majd érte.
Küszöbön áll a gazdasági válság, azután egy árnyék: a háború árnya; mert háború készül, nagy háború.”

MARIA KLÖPFER:
Kormos, puszta tájon zúgó fergetegként vágtatott át, s a Kék Lovas a vén császárt a Búcsú Szigetére ragadta.

KÓRUS:
Suttogás falon át,
idegen arcokkal saját hazában,
saját hazában,
varázstükör a falon,
az erdő hallgat mindenütt.
Csizmák alatt halkan surran, földcsuszamlás.
Hová menjek, hová szökjek? Hova, hová menjek?

ANYA:
Artúr! Már oly régen nem láttuk őt, nem járt itt. Oly régen nem jött róla hír. Nem jött róla hír. Hogy’ történhet meg ez egy jó családban felnőtt ifjúval? Helytelen.

NÉMETH ANDOR:
Sok száz csizma lopózva halkan, lopózva halkan, földrengés…

MARIA KLÖPFER:
Vesztedbe futsz.

KÓRUS:
(szoprán, tenor):
Dicsőtelen elűzetés az országból.
Szótlanul, szédülten…
Tovább… Szótlan búcsú,
Merev árnyéklények,
Korán szürkülő szobák, árnyék lények,
Szabadba űzve, űzve túlra…
Búcsú, árnyéklények, utcákon menekülve,
Búcsú a szomszéd ismeretlenbe, túlra…


7.JELENET

HALÁLRAÍTÉLTEK CELLÁJA

Magánzárka. Koestler írni kezd, hogy meg ne bolonduljon. Egy gyermek, önmaga víziója. A nyíl képe, mely a végtelen kékbe röpül. De a képet nem tudja rögzíteni.

KOESTLER:
Sok lázban telt nap
mind egybeolvad
mint máskor
éjjel
kongó némaság
és kővé dermedt várás.

Istállószag
jóllakat
elégedett az őrség,
én felhagyok a létezéssel.

Csak járni és járni,
mint egy végenincs
körforgás,
a mondhatatlan refrénje,
a létben
megnyúzva.

KOESTLER, mint GYERMEK:
Egy nyíl, amit követek én,
úgy hív a messzi kék,
át csillagtengeren,
át az égen,
nem állok meg,
nem fáradok végre…

A sötétség nem múlik,
a semmi áll szembe vélem,
a folyton tűnő,
szüntelen félsz,
nem moccanok,
nem merek…

KOESTLER:
Könnyűnek találva
üvegből készült szárnyon
oly távol
a cella
egy villanó álomkép,
mintha levél lenne…
Elfoszló… idő… tér…


8. JELENET

A KIHALLGATÁS

Otto Katz, a meggyőződéses kommunista, saját elvtársai tisztogatási akcióinak áldozata lesz.
A pártnak tett utolsó szolgálatával olyan bűntetteket ismer be, amelyeket soha nem követett el.

OTTO KATZ:
Mire jó ez a játék?

FUNKCIONÁRIUS:
Jól gondolja meg, hogy mit mond, polgártárs! Otto Katz, tudja, miért van itt: hogy valljon.

OTTO KATZ:
Nem nézem, csak a nép javát, s megteszem híven, mit előír bölcsen a Párt, s a történelmi helyzet tenni késztet.

FUNKCIONÁRIUS:
A polgártárs fölényes arcátlansága most nem vezet célhoz.

OTTO KATZ:
Telve sebhellyel; ezek mind tanúi odaadásomnak, örök hűségemnek.

FUNKCIONÁRIUS:
Mást nem várunk, csak vallomását. „Igazság az, ami az emberiségnek használ, hazugság az, ami árt neki. Akinek nincs igaza, fizet érte, de azt, aki igaz, el nem ítélik.” Nálunk így szól a törvény.

OTTO KATZ:
Ezt ismerem már kívülről.

FUNKCIONÁRIUS:
Gondolja meg! Hasztalan az önhittség. Gyerünk!

OTTO KATZ:
Hadd kérjek egy szál cigarettát!

„Már nem hiszek régóta, nem hiszek régóta tévedhetetlenségemben. Ezért vagyok elveszve.”

„Bűnösnek vagyok abban, hogy az egyes ember eszméjét az emberiségé fölé helyeztem.”

FUNKCIONÁRIUS:
„Igen, tudjuk. Ez nem új. De csakhogy most ezt ilyen olcsón nem ússza meg.”

OTTO KATZ:
„Ám ezúttal komolyan is gondolom.”

FUNKCIONÁRIUS:
„És még azt várná ezek után, hogy megértsük, s higgyünk önnek?”

OTTO KATZ:
„Olyan bűnöket be nem vallhatok, miket el sem követtem.” Én…

FUNKCIONÁRIUS:
Azt képzeli, hogy hős lehet a forradalom áldozataként!

„Nem lát több napot, éjszakát. Különbségeket sem tud tenni. Minden fizikai szüksége megalázza majd. Az élet vágya fellázad önben, mint egy űzött vad! Szégyen fogja mardosni, míg kiürül végleg. A fény kiégeti szeme világát, és ha rádöbben önnön kudarcára, a feje szétrobban tőle. Minden vallomás újabb tőrdöfés, minden aláírás új halálos küzdelem. És egyet fog csak kívánni végül: aludni! De ebben sajnos bajos lesz kedvére tennünk. Így látjuk mi ezt, Otto Katz.”

OTTO KATZ:
Igen.

FUNKCIONÁRIUS:
Hát akkor kezdjünk hozzá!

OTTO KATZ:
„Utolszor szólok talán most ebben a létben. Magamnak szól a kérdés: „Miért halsz meg?” És az abszolút, teljes semmi áll velem szemben. Mert semmi nincs, ami a szörnyű halált értelmessé tenné, míg a bűnt nem bánjuk, amíg a Párt, s a mozgalom meg nem bocsátja vétkünk. Ezért térdemen állva kérek megbocsátást minden bűn miatt, úgy az ország, mint a tömeg és a nép előtt. Nem voltunk már használhatók, amíg az államügyész fejünket nem kérte. Jaj lesz a legyőzöttnek jaj, kit a történelem eltipor. Csak egy van, mi önök előtt javamra szólhat: nem tettem könnyűvé a magam dolgát. Büszkeségem és hiúságom beszélt fülembe súgva: „Halj meg némán! Szót se szólj! Nemes gesztussal kell veszned; zengjen egy érzelgős hattyúdalt remegő ajkad! Áradjon túl a szíved, s az ellenségeddel állj ki, ne félj!” Egy vén forradalmárnak ez az egyszerűbb út, ez így könnyebb lett volna, ám mégis ellenálltam én a kísértésnek. A feladatot most ezzel letudtam. Nem tartozom már. A benyújtott számlát a történelem fizette. Most kegyelmet kérni Öntől több mint gúny. Nem kívánok többet szólni.”


9. JELENET

A HATÁRÁTLÉPŐ

Dörtének sikerül Arthur Koestlert, akitől két éve külön él, kihozni a spanyol fogságból.
Ugyanakkor végérvényesen búcsút vesz tőle.

WALTER BENJAMIN:
„A hozzájuk hasonló embereknek egy, csak egy radikális útjuk van, az, ami ugyanaz mindig: halál.”

„Ha délidő körül jár, az árnyékok már mind csak éles, fekete csíkok a tárgyak körül, s mind arra készül, némán, észrevétlen, hogy tűnjön el, rejtekhelyére, hol elbujdokolhat. „

KÓRUS:
Egyforma mind! Moralista, szélhámos; számítók, szemhunyók, hasznot húzók, pénzsóvár civilizáltak, semmi nem számít, a népnek alja, porfelhők, feltornyosulnak, felérnek az égre, felérnek az égre, jelzések a vészes tűzre…
Az égbolt mély sötét, bús kárhozatnak mennyboltja, csak füst, arcokat nem látsz már!

DÖRTE:
Téged megmenteni annyi,
Mint elveszíteni végleg.
Járd végig utad!
Szemed ragadozóként villog.
Te mindig fölemelt fővel indulsz.
Bátran vállalsz búcsú,
Mely mindig könnyített rajtad.
Nincs támaszra szükséged, csak, ha vihar tör rád.
Magadhoz hű vagy,
Én is hozzád.
A te törékeny
Árnyéktündérkéd,
A te Dörtéd.
Ég áldjon!

KOESTLER:
Európa beteg. Mint mi mind.

WALTER BENJAMIN:
„A destruktív karakterű ember nem azért él, mert az élet élnivaló, hanem, mert az öngyilkosság túl sok gonddal jár.”

(próza)
HIVATALNOK:
Papírjai?

KOESTLER:
Sajnos nincsenek.

HIVATALNOK:
Kora?

KOESTLER:
Harminchat év, möszjő.

HIVATALNOK:
Volt katona?

KOESTLER:
Nem, möszjő.

HIVATALNOK:
Egy órán belül indulunk.

KOESTLER:
(ének)
Bárcsak egy szigeten kikötnék, hol a vándorló is megpihen, hisz’ mást már nem tehet.


10. JELENET

MAMAINE ÉS AZ ÚJ ÓVILÁG


10/I

A MENEKVÉST ADÓ PART

Külföldön Koestler megpróbálja elmondani az igazságot a háborúról, de alig hallgatják meg.

1. HIVATALNOK:
Menekültként kér bebocsájtást?

KOESTLER:
Igen. Menedéket kérek.

2. HIVATALNOK:
Papírjait kérem.

KOESTLER:
Elveszítettem mindet.

1. HIVATALNOK:
Zsidóként üldözik?

2. HIVATALNOK:
Vagy úgy, mint cigányt?

1. HIVATALNOK:
Kommunistát?

KOESTLER:
Úgy mint, aki a párthoz lett hűtlen.

2. HIVATALNOK:
És hogy hívják?

KOESTLER:
Újságíró vagyok, Arthur Koestler.

1. HIVATALNOK:
És miről akar nálunk írni?

KOESTLER:
Egész Európa lángol. Rákényszerített ideológiáktól elvakultan falja fel önnön gyermekeit.

2. HIVATALNOK:
Erős kép, amit használ, szemléletes.

KOESTLER:
Ön, kérem, félreért. A harc nem a csatatéren zajlik már, nem, pincék mélyén, lágerekben, házak hátsóudvarában vérengzés tombol, a népet irtják, ártatlan emberek halálra kínozva, ezer számra, mint a patkányt öli őket a gáz.

1. HIVATALNOK:
Uram, ezek hallatlan súlyos vádak!

KOESTLER:
Nincs rá szavunk, ami e háború borzalmát kifejezné.


10/II

SZALON

Találkozik Mamaine-nel, második feleségével. Új, boldog élet, tele tervekkel és ideákkal.

MAMAINE:
A Kontinensről érkezett, ugyebár?

KOESTLER:
Európa többé nincs már. Hisz’ Ön gyönyörű!

MAMAINE:
Ön pedig bátor. Hogyhogy beszél Ön a mi nyelvünkön ilyen szépen?

KOESTLER:
I’m still learning.

MAMAINE:
Szabad kérnem, mi az anyanyelve?

KOESTLER:
Magyar és német. Anyám tőrőlmetszett bécsi volt. Szép, mint egy képeskönyv!

MAMAINE:
Ó, mondjon bármit, de magyarul!

KOESTLER:
Vous čtes trčs charmante, mademoiselle. (franciául: ’Ön igazán bájos, kisasszony.’)

MAMAINE:
De hát ez francia!

KOESTLER:
No lo entendria da un otro modo tampoco. (spanyolul:’ Úgysem értené.’)

MAMAINE:
Nem! Ez még mindig nem magyar!

KOESTLER:
Lekol safa, hayěchud shela. (héberül: ’Minden nyelvnek megvannak a maga gondolatai.’)

MAMAINE:
Héber! Ugye, hogy ez héber!

KOESTLER:
Igen, a csinos kis orrocskájánál fogva vezettem.

MAMAINE:
Vous čtes un sorcier!
(franciául: ’Ön egy szemfényvesztő.’)

KOESTLER:
Szabad egy csókot?

MAMAINE:
Sőt, megkérem rá! Hahahahahahahahaha…!

KOESTLER:
Mameine! Szeret, Mameine?

MAMAINE:
Mit? Oh, mit kérdez Ön? Oh, mit kérdez Ön? Oh, mit kérdez Ön?

Úgy lángol…

KOESTLER:
Akarsz-e vélem élni?

MAMAINE:
Igen! Egy farmunk lesz, hol gondozzuk a jószágokat.

KOESTLER:
Ligát alapítunk, társainkkal a szabadságért, az emberi méltóságért, csatlakoznak hozzánk: Russel, Foot, Jennie Lee és Orwell, milyen nagyszerű, ezért most rögtön munkához látok, te leszel majd a társam.

MAMAINE:
Tebenned tűz van!

KOESTLER:
Franciaországba megyünk és Izraelbe, elmegyünk Amerikába…

MAMAINE:
Én elkísérlek, bárhova mégy, Arthur.







10/III

PÁRIZS

A háború véget ért. Egy párizsi kávéházban Koestler találkozik Németh- tel és Jucival, egyetlen olyan barátaival, akik túlélték a háborút. De már nem ugyanazon a nyelven beszélnek. A találkozás kínosan végződik. Koestler az USÁ-ba akar menni. Ez a nulladik óra: „És Európa örök napfogyatkozásba süllyed.”

KÓRUS:
Már véget ért a harc…
A háború csak most jön…
Bármely eszmerendszerről van szó, mindegyik hamis, magát írtja ki…
Csak a semmi az abszolút; napfogyatkozás fölöttünk…

(tenor szóló)
A háború csak most jön.

(basszus szóló)
Éljen a forradalom!

(szoprán szóló)
Vesszenek a fasiszták!

(tenor szóló)
Vesszenek a kommunisták!

Soká éljen a háború!

(basszus szóló)
A forradalom mára halott!

(tenor szóló)
Isten halott!

(basszus szóló)
Éljen a szocializmus!

(szoprán szóló)
Minden eszmerendszer rossz, mivel önmagát írtja ki.

(basszus szóló)
A semmi csak abszolút.

(szoprán szóló)
Koestler újra itt van.

(basszus szóló)
Napfogyatkozás zavarja békénk.

(tenor szóló)
Ez az áruló.

(basszus szóló)
Én nem félek az igazságtól.

NÉMETH ANDOR:
(Koestlerhez)
Végülis megúsztad, komám.

KOESTLER:
Csak véletlen, hogy én most is élek, de mind ottmaradt, meghaltak hősök és istenek.

NÉMETH ANDOR:
Juci és én már megszoktuk a franciát. Te most jól keresel.

KOESTLER:
Mit jelent az? Mit innál? A cehhet én fizetem.

NÉMETH ANDOR:
Régen volt… A mi kis cégünk… Közös művünk e színdarab, most itt újra játsszák.

KOESTLER:
Ez egy frissebb változat, néhol kissé átírtam.

NÉMETH ANDOR:
Nem akarom tovább rabolni az idődet, igazán örültem.

KOESTLER:
(próza)
Most szabad vagyok! Pezsgőt mindenkinek!

Amerika az a távoli ország, melyet kerestünk, ártatlan és hatalmas. Amerika mentette meg az elaggott, ideológiáktól beteg Európát a pusztulástól – hogy itt ülhessünk és ünnepelhessünk… Amerikába fogok utazni.


10 / IV

A LEVÉL

Mamaine nem követi az USÁ-ba. Beteg és meg fog halni.

MAMAINE:
Drága Arthur!
Mégsem követlek Amerikába, erőm fogytán, akaratom is kevés.
Nemes haragod oly hatalmas, hogy képes felrázni ájult és tehetetlen világunkat, mindez nekem már sok.
Arthur, az életed vad és csupa ellentmondás. Míg elnéztelek, egy másik vad, lármás és küzdelmes, háborgó létben tűntél fel. Zenémmel téged ott el nem érhetlek.
Bocsáss meg, kérlek! Te nékem több voltál mindennél…


10 / V

USA

Koestler interjút ad az amerikai újságíróknak.

(az egész prózában)

NÉMELYEK:
A kommunisták árulónak tartják; elégtétellel tölti el ez?

KOESTLER:
A kommunisták nem tűrik el a kritikát, csak a párt-igazság létezik.

NÉMELYEK:
Ön áruló?

KOESTLER:
Nem vagyok áruló és soha nem leszek az.

NÉMELYEK:
Megfenyegették franciaországi házában; ezért akar kivándorolni az USÁ-ba?

KOESTLER:
Csodálom az Egyesült Államokat demokratikus, szabadságorientált rendszeréért.

NÉMELYEK:
Igaz tehát, hogy bevándorlási engedélyért folyamodott?

KOESTLER:
Igaz.

NÉMELYEK:
A nyugatnak tovább kell fegyverkeznie?

KOESTLER:
Feltétlenül, a Szovjetuniónak erős ellenfélre van szüksége.

NÉMELYEK:
Tudta, hogy a CIA támogatja a Szabadságért és Emberi Méltóságért alapított Ligát?

KOESTLER:
Nem, ezt csak jóval később jutott tudomásomra.

NÉMELYEK:
Hogyan egyezteti ezt össze a Liga pártok fölötti, nemzetközi igényével?

KOESTLER:
Minden támogatásra szükségünk van; az atomfegyverkezési verseny felgyorsult, a háborús verseny egyre fokozódik; a Liga rendkívül fontos, feladatai átfogóak.

NÉMELYEK:
Elégedett amerikai sikereivel?

KOESTLER:
Amerika nagyszerű, az amerikai nyilvánosság a legjobb a világon. A siker azonban nem jelent számomra semmit; változást akarok, elérni az emberek tudatáig.

NÉMELYEK:
Mi az ön által alapított „Found for Intellectual Freedom” feladata?

KOESTLER:
Segítenünk kell a politikai hovatartozásuk miatt bajba került írók, művészek, tudósok túlélését a száműzetésben.

NÉMELYEK:
Előrejelzése a közvetlen jövőre? Lesz harmadik világháború?

KOESTLER:
Ha az emberiség úgy folytatja, mint eddig, tartani kell a legrosszabbtól.
Nincs további kérdés?
Köszönöm.



(ének)
Csak ott, hol az akarat meg nem tört,
ott lehet erősebb a felháborodásnál a szándék.
De fontos, fontos tudni, hogy a szó csak fegyver.
Nem jött még el a perc megpihenésre,
– az élet hoz döntést.


11. JELENET

A TÁVOLI ORSZÁG

Sokkal később. Arthur Koestler harmadik feleségének, Cynthiának diktál. Búcsúzik a világtól.

KOESTLER:
Nem, az életet az ember meg nem érti.
Mind Isten szavába zártan élünk itt, nyomolvasókként, tesszük, mit ránk mér az evolúció.
Mély ráncot húz az arcra a börtön rácsa, s a szó a tudatot örök béklyóba zárja.
De néha kigyúl egy álomkép: két vigyorgó kígyó egy éledő világforma lángját felfalja, majd isteni szikrát lát álomittas szemekkel egy kiválasztott.


(próza)
Figyelnek még rám?


(ének)
„Prométheusz csillagok után nyúl, tébolyult vigyor ül az arcán, és a kezében egy totem jelet tart!”
Önmagadat kell a sziklához láncolnod, a sziklához láncolnod.


(próza)
A végéről én döntök.


VÉGE

Az idézőjelbe tett szövegek az eredeti szövegben szószerinti idézetek.

Köszönet a fordításban nyújtott segítségéért Sári Józsefnek és Gádor Ágnesnek

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése