2010. október 26., kedd

Rodolf-ok, Rodolfo-k, Rudolfok... Károlyok, Carlok, Carlosok

AZ OPERAI NEVEKRŐL

Az Operaházi szokások megváltozása miatt egyes operák szereplőivel kapcsolatban egyre gyakrabban merül fel a kérdés: Mi is az 'igazi' neve?
Amíg az előadások magyarul mentek, ez nem volt kérdés, hiszen a színlapon, a szövegkönyvben ugyanaz a név szerepelt, amit a színpadon énekeltek. Aztán lassanként beszivárgott az eredeti nyelvű előadások szokása, mára már szinte egyeduralkodóvá is vált, a nézők pedig kénytelenek azzal szembesülni, hogy más nevet hallhatnak az énekesek szájából és mást olvasnak egy régi magyar nyelvű szövegkönyvben, ad absurdum más van a szereposztásban. Mi is lehet ennek az oka?
Sok minden.
Elsősorban a fordítási hagyományok.
Vegyünk a példa kedvéért egy olasz nyelvű szövegkönyvet!
Ha a történet nem olasz nyelvterületen játszódik, de a szereplők nevei mégis olaszul szerepelnek a darabban, akkor természetes, hogy a magyar változatban is fordítani kell a neveket, hiszen nagyon furcsa lenne, ha például egy Németországban játszódó darab szereplői magyarul beszélve olasz néven szólítanák egymást. Hacsak nem egy ottani olasz kolónia tagjai...
Már csak az a kérdés, hogy milyen nyelvre fordítsuk a neveket? Két lehetőségünk van: magyarra vagy annak az országnak a nyelvére, ahol a darab játszódik. (Ennek jegyében rendhagyó megoldáshoz folyamodtam a Szicíliai vecsernye szereplőinek elnevezésénél: az elnyomó franciák esetében a francia változat neveit használtam, a szicíliaiakéit meghagytam az olasz változatukban.) A döntéshez több szempontot is érdemes figyelembe venni. Ilyen szempont például, hogy van-e az esetlegesen a librettó alapjául szolgáló műnek már létező, ismert magyar fordítása. Ha van, ildomos az abban szereplő névváltozatokat használni. Befolyásoló tényező lehet a nevek énekelhetősége is. Vagy a közerkölcs... Ide vágó – és elég ismert – példa a Cosi fan tutte Despina nevű szereplője, akit magyarul Rosinává keresztelt a fordító, Lányi Viktor. Tudniillik e névnek, hasonlóan az olasz szavak többségéhez, az utolsó előtti szótagja a hangsúlyos, ami becézés nélkül még csak hagyján, Deszpínának ejtendő, ám ha becézik – mint a darabban az előfordul –, az az í megrövidül... magyarra fordítva pedig pikáns felhangot kapna a kis szobaleány neve. Így lett inkább Rozina és Rozinácska.
Aztán van olyan is, hogy nem lehet mit kezdeni a névvel, meg kell hagyni az eredetit. Ilyen például az Aida esete. Ha a darab címét említjük, azt mondjuk 'Ajda', hangsúllyal az első szótagon, de a darabban a magyar nyelvű előadásokon is 'Aída' maradt, hosszú, hangsúlyos í-vel. Vagy ott van Donizetti Lammermori Luciája. Ő eredetileg Walter Scottnál még Lucy of Lammermoor volt, a francia szöveg szerint már Lucie de Lammermoor, olaszul Lucia di Lammermoor, nálunk pedig Lammermoori Luca... kellet volna legyen, de ehelyett valami egészen különös neve lett – alighanem az énekelhetőség végett – Lammermoori Lucia (e.: Lúcsia), amely név nem is létezett, míg meg nem teremtődött a fordítás által. Azóta anyakönyvezhető már.
Egy-egy ismert irodalmi vagy történelmi személy nevét is helyesebb a nálunk ismert nevén nevezni. Massenet Don Quichotte-ja (e.: don kisott) is legyen inkább Don Quijote (e.: don kihote) magyarul; s a magam részéről szembe menve az újabb kori szokásokkal Mozart Don Giovanniját is inkább nevezném Don Juannak, ahogyan azt Harsányi Zsolt is tette annak idején, hiszen az a Don Giovanni nem csak egy Don Juan a sok közül, hanem ő maga az! Furcsa is lenne, ha egy olasz 'János uraság' éppen Spanyolhonban húzathatott volna ezer és három strigulát a vaskos regiszterbe...
Aztán itt vannak az uralkodók! Például Verdi operájában Fülöp király és az apja, ötödik Károly. Őket sem hívjuk magyarul Filippo-nak és Carlo-nak, ahogyan a Don Carlos olasz verziója írja a nevüket. Olasz verzió, mert az eredeti librettó francia. De a francia is fordításnak tekinthető, hiszen Schiller német nyelvű darabjából íródott. És Schiller az infáns nevét spanyolul használta, atyjáét pedig németül (Philipp II). Magyarul ennek megfelelően Don Carlos és II. Fülöp. Mint ahogyan a nagypapa is V. Károly, hiszen a trónra kerüléstől már mindenképpen magyarul szokás nevezni az uralkodókat. Korunkban is minden európai uralkodó nevét a magyar megfelelőjével említjük: János Károly, spanyol király, II. Margit, dán királynő, vagy II. Erzsébet, Nagy-Britannia királynője, XVI. Károly Gusztáv, Svédország királya, stb.
Szóval amondó vagyok, nem kell az 'originalitás' jegyében mohón visszaillesztgetni a neveket a szövegkönyvek eredeti nyelvére; a fordítók nem csak ötletszerűen fordítgatták azokat a neveket ide-oda!

2010. október 10., vasárnap

De nem érte meg...

Ma lenne 197 éves Verdi József Fortuninó Ferenc, olasz zeneköltő.

A jeles alkalomra egyik legnépszerűbb szerzeményével emlékezem meg, az idősb Germont áriájával a Traviata-ból. Minthogy az oldal elsősorban az operák magyar szövegével foglalkozik, két fordítást is mellékelek a zenéhez: a Nemzeti Színház ősbemutatójához készült elsőt ('Tévedt nő' címen), alább pedig az 1913-as felújításhoz készültet. A korábbi változat formailag hívebb maradt Francesco Maria Piave eredeti szövegéhez, a másik formai hűtlenségevel együtt is szívhez szólóbb, s népszerűbb is lett. Archív felvételről énekel Mario Sammarco.




Germont György:
Óh, fiam sokat aggódék
De vége a gyásznak
Légy újra büszkesége
Családod és atyádnak.

Szülőházad emlékét
Ki törlé ki szívedből,
Ki törlé ki szívedből,
Szülőházad emlékét ?
Ki rabolt el a Provence
Ragyogó szép egétől?
Ki rabolt el a Provence
Ragyogó szép egétől?
Jusson eszedbe, hogy ott
Kiskorod öröme vár.
Egyedül ott mosolyog
Számodra béke sugár.
Velem az ég. Velem az ég.

Óh, ha te gyanítanád
Az apa szenvedését,
Az apa szenvedését,
Óh, ha te gyanítanád.
Fejemet a bú, agály
Miattad megőszíté.
Miattad megőszíté
Fejemet a bú, agály.
Rád akadva végre még,
Ha nem ámít a remény,
Ha a lelkületérzés
benned ki nem aluvék,
Rád akadva végre még,
Ha nem ámít a remény,
Meghallgatott akkor az ég.
Ah! Rád akadva, ha nem ámít a remény,
Meghallgatott akkor az ég.

(Pataki Lajos fordítása, 1857.)

Germont:
Hát nem él szívedben már
az a napsütötte föld,
merre minden üde zöld,
merre dajkád dala szállt?
ahol balzsamos a lég,
ahol tündöklő az ég,
lelked elfeledte mondd
azt a régi régi hont?
Gondolj vissza, hogy mily szép volt
a selymes puha rét,
ahol hallgattad a pásztorok
csöndes énekét!
A te elhagyott hazád
most is híven vár reád…
Jöjj vissza hát, jöjj vissza hát,
jöjj vissza hát!

Fiam, hogyha sejtenéd,
mennyit sírt szegény apád
sok-sok hosszu éjen át
mennyit sóhajtott feléd!
Örök búbánatban él,
fejét ellepte a dér,
téged oly epedve vár,
nincsen egy jó napja már!
De ha föltámadna benned
a lelkiismeret,
és visszatérnél hozzá,
ki oly nagyon szeret,
akkor boldog lesz apád
és az ég százszor megáld! …
Jöjj vissza hát, jöjj vissza hát,
Jöjj vissza hát!
Ah, akkor meggyógyul apád,
s az ég megáld.
Jöjj vissza hát, ó, jöjj, fiam!

(Lányi Viktor fordítása, 1912.)

2010. október 6., szerda

Adatott először... (A Miller Lujzáról harmadszor)

Begépeltetett  Rudolf áriájának a harmadik magyar változata is, ami tulajdonképpen az első volt... Ezúttal Egressy Benjámintól olvasható. Mint az előzőekben írtam, a fordítás az 1851-es magyarországi ősbemutatóra készült. A korabeli súgókönyvből másoltam, Udvarhelyi Miklós kézírása után.
A zenei illusztrációt Alessandro Bonci előadása szolgáltatja egy 1906-ban készült felvételről.




R.:
Oh! hűség, miként hazudtolád
Így meg magadat! …
Ah!: hogyha ég föld
Emberek és angyalok
Bizonyítni akarnak
hogy e’ lány nem vétkes – „hazudtok.”
vólna válasz ajkimról,
Ah! mind hazudtok!
Az ő írása!.. (a levelet megüti)
Illy hűtelenség! .. Íly elvetemültség!...
Ily hazugság!
Atyám őt jól ismerte!
Hát esküvése – a remények – a könyek
– a’ kéjöröm – a’ bánat?...
Mind, mind hazugság.
Mind csalárdság – árulás!

Ha jött a bájos alkonyat
a’ csillagok ragyogtak
És fölrepülni lelkeink
Öltének mennyei szárnyakat,
|:És megszorítva kezemet
szemén szerelme lángolt:|
Ah! ah! – mind hitszegés volt!
mind hitszegés volt!

És a’mint égi báj között
ajkát tetézte csókom
„Téged szeretlek én csupán!”
így szólt nekem angyali hangon.
Megnyílik, azt hívém legott
Lelkemnek fenn az égbolt
Szeretlek én csupán!
Szólt nekem égi hangon!
Ah! mind hitszegés volt!
(|: kétségbe esve) mind hitszegés volt!
Ah hitszegés volt! hitszegés volt!
Midőn bűv hangokon „imádlak” mondá,
ah! hitszegés volt, hitszegés volt.

A darab korabeli gyászos fogadtatásáról Várnai Péter Verdi Magyarországon című könyvéből idézek:

„Az előadásszámokat tekintve, a legnagyobb bukást a Luisa Miller jelentette, ami pályafutása során összesen 4 estén került színre. Főszerepeit az 1851 május 30-i bemutatón a következők énekelték: Millert Füredi Mihály, Luisát Kaiser-Ernstné, Waltert Benza Károly, Rudofot pedig Erkel kedvelt tenoristája, Stéger Ferenc, Wurmot pedig Kőszeghy Károly. Minden kritikus elitéli a művet és a színházat a darab bemutatásáért, s hogy a bukás nem katasztrofális, azt „csupán Kaiser-Ernstné és Stéger buzgó erőlködésének köszönhetni, kik minden lehetőséget elkövettek a zene (…) gyarlóságainak elfödésére”. Úgy látszik, az előkészítés sem volt valami kitűnő, mert az előadáson sok hiba volt. A bemutató évében lezajló 4 előadás után lekerült a színpadról és csak 1853-ban terjedt el a híre, hogy az akkor Pestre szerződött Lujza Lesniewska kedvéért felújítják. Ebből azonban nem lett semmi.”

És amivel eddig adós maradtam, az ária szó szerinti fordítása:


Midőn nyugalmas estéken
csillagfényes ég alatt
szerelmes tekintettel
fürkészte vélem a mennyboltot,
és éreztem, hogy keze
kezemet megszorítja…
Ah! … elárult!
Akkor, midőn némán, önfeledten
csüggtem ajkán,
s ő angyali hangon azt mondta:
„Csak téged szeretlek!”,
amitől lelkemnek
kitárult a mennyország…
Ah! …elárult!

2010. október 2., szombat

Egyet vissza: „Ábránd volt minden!”

Ahogyan ígértem, itt a folytatás!
A fordítások sorában egyet visszalépve Hubay Miklós Luisa Miller-fordításából közlöm Rodolfo/Rudolf áriáját.


Ó, bárcsak ne kéne hinnem saját szememnek!
Minden hiába. Égnek minden angyala
hasztalan tenne esküt, hogy semmi a bűne,
„Hazugság!” – ez a válasz lesz mindnek.
Itt van ez írás! Ez bizonyít! Te álnok lélek,
hogy bíztam tebenned! Rútul megcsalsz.
Jól szívébe láttál, apám!
Ámde a szeme, a csókja, a szavak, könnyei,
az eskük? Minden csak árulás, komédiázás!
Mily szörnyű!

Csillagsugáros éjszakán,
távol a nagyvilágtól,
hányszor bolyongtam oldalán,
míg lángolt mennyei mámor!
Hányszor borult szívemre,
lélekzetét így lesve,
lélekzetét így lesve
szívemre hányszor vontam!
Ah! Ábránd volt minden,
álom volt minden!

Hányszor suttogta ajkam
kérdőn:
„Szeretsz-e, édes?”,
és ő felelte halkan:
„Ah, egész valóm tiéd lesz!”,
és elbűvölte szívem
száz földöntúli szent varázs;
ha súgta halkan:
„Egész valóm tiéd lesz.”
Ah! – ábránd volt minden,
és hitvány áltatás!
Áltatás volt, álom csupán ez.
Azt súgta halkan:
„Csak érted élek.”
Hazugság minden,
csak hitvány áltatás!

Ezzel a szöveggel hangfelvétel is létezik az áriából, Korondi György előadásában; a Rádió néha sugározza.
A fordítás, amely a darab 1955-ös Vasadi Balogh Lajos által vezényelt magyarországi bemutatójára készült, egyértelműen a német verzió alapján történt, amit híven követ. Az eredeti, olasz szövegtől való eltérés is többnyire ezzel magyarázható. A strófák végén lévő indulatos kitörés – „Ah, mi tradia!” (Ah, elárult!) – „Ábránd volt minden”-né lágyítását azonban nem tudom, mi indokolhatta, hiszen itt a németben is ennél keményebb zárás szerepel: „Alles war Lüge!” (Hazugság volt minden!). De a kezdősor szépsége mégiscsak kárpótlást nyújt a vége furcsaságáért.
E fordítás létezéséről akkor szereztem tudomást, amikor az OSZK-ban három napi munkával kiírtam magamnak az 1851-as hazai ősbemutató (4 előadást ért meg!) súgópéldányából Egressi fordítását. Fénymásolni nem engedték. Érdekes munka volt a 140 éves kéziratból silabizálgatni. Közben beszélgettem egy idősebb könyvtáros hölggyel, ő mesélte, hogy látta az operát valamikor az '50-es években, Vasadi Balogh vezényletével. Később lánya révén, – az Erkel Színházban, ahol akkoriban hosztkodtam – volt szerencsém találkozni a karmester úrral. (Tőle tanultam meg, hogy „A karnagy és a karmester között akkora a különbség, mint a házmester és a háznagy között.”...) Meg is beszéltünk egy későbbi találkozót, amikor megmutatná a kottát; de az már elmaradt. Aztán néhány évvel ezelőtt karácsony táján a Kodály Zeneműbolt operakottái között kezembe akadt egy öreg, német kiadású  „LUISE MILLER". Kinyitottam és rögtön az elején ott diszelget benne Vasadi Balogh Lajos gyönyörű aláírás és az 1955-ös évszám, a zongorakivonatban pedig az egykori előadás teljes szövege kottára írva. Szerencsés véletlen volt? Vagy a karmester úr küldte karácsonyi ajándékba? Én úgy éreztem, az utóbbi történt, s ma is meghatódom, ha csak eszembe jut.