2013. május 28., kedd

Verdi – Maffei: HARAMIÁK (nyers)



HARAMIÁK
(I MASNADIERI)

Opera négy felvonásban

Zenéjét szerezte: Giuseppe Verdi

Friedrich Schiller azonos című drámája nyomán a szövegét írta: Andrea Maffei

SZEREPLŐK:

az öreg MOOR MIKSA gróf
KÁROLY, a gróf idősebb fia
FERENC, a gróf ifjabb fia
AMÁLIA, a gróf árva unokahúga
ÁRMIN, a család főudvarmestere
MÓZER, lelkész
ROLLER, Károly pajtása

Megtéved ifjak, majd haramiák
nők, gyermekek, szolgák

Játszódik Németországban, a XVIII. század elején, körülbelül 3 év alatt


ELSŐ FELVONÁS

1. kép

Korcsma Szászföld határán. Károly elmélyülten olvas egy könyvet.


KÁROLY
Amikor Plutarkhoszt olvasom, viszolyogtat, undorral tölt el
ez az elpuhult kor!
Óh, bárcsak égett volna atyáim hűlt porában
Arminius (Hermann) lelkének egyetlen szikrája!
Egész Némethont
oly szabaddá tenném, hogy Spárta és Athén
hozzá képest láncos szolgához lenne hasonlatos!


HANGOK (a színfalak mögül)
Egy banda, egy banda;
az utak hősei…
Gyilokkal és pohárral
senki föl nem ér a haramiához!

KÁROLY
Ezek a részegek, e szégyentelenek
az én tévelyedett cimboráim...
Óh, atyám, meddig késlelteted megbocsátásodat,
hogy elhagyhatnám ezt a csürhét!

Óh, atyai kastélyom,
örökkön zöldellő dombok,
lelkem köztetek
mily felszabadultan fog ujjongni!
Amália, tehozzád jövök,
tárd karodat áldott ölelésre!
Hadd, óh, kedves, újraélnem
ifjúkoromat!

(Besiet néhány fiatalember)

KAR
(Károlyhoz)
Íme, egy írás, egyenest neked…!

(Károly kiragadja a kezükből)

Reszketsz?

KÁROLY
Boldogság árasztott el!
Ez itt, barátim, a megbocsátásom!

(Felnyitja és olvasni kezdi a levelet.)

KAR
(magában)
Arca hogy sápad és változik!

KÁROLY
Én szerencsétlen! Öcsémtől jött!
(A levelet földre ejtve kirohan.)

ROLLER
(fölemelvén azt)
Hitemre, szép kis iromány!
„Atyád általam tudatja veled,
hogy ne is gondolj a visszatérésre,
hacsak nem kívánsz magányban és rabként
vízen és kenyéren tengődni egy sziklatoronyban.”

KAR
Kenyér és víz! Zsíros koszt!

KÁROLY
(Bőszülten visszatér.)
Emberi fenevadak, elvadult emberek,
durvábbak a hegyek szikláinál!
Oly forró és jámbor könyörgések
meg nem érintettek, meg nem lágyítottak?!
Ah, bár képes volnék a tengert, a földet,
felrázni egyetlen üvöltéssel,
s az emberek ellen harcba egyesíteni!

KAR
Figyelj, óh, Moor!

KÁROLY
Hol a kard,
amely halálba küldi e kígyókat?!

KAR
Nálunk van! Csillapodj és hallgass ránk!
Alakítsunk haramiacsapatot!

KÁROLY
(meghökken)
Rablók legyünk? Ti elvetemült lelkek,
kinek jutott ez eszébe?

KAR
És te légy a fővezér!

KÁROLY
A halálba is! Nem utasítom vissza!

KAR
Miénk vagy?

KÁROLY
A tiétek! Kezemet rá!

KAR
(örömkiáltások közepette kardot rántanak)
Éljen, éljen a vezér!

KÁROLY
Haragom döfje e vasakat
az átkozott agyagba!
Mészárlást tudjak hátam mögött,
rettegést magam előtt!
Bosszúállás fúriái, ti,
vállaljatok velem közös sorsot;
hittel esküdjetek fel
az én erős karomra!

KAR
Hittel fölesküszünk
a te erős karodra!

(Nagy lármával távoznak.)

2. kép

Frankónia.
Szoba a Moor-kastélyban.
Ferenc egyedül.

FERENC
(Némi töprenkedés után)
Vénember! Elszakítottam tőled ezt a te utálatos
elsőszülöttedet! A siránkozó levelet,
amelyet ő írt neked, megsemmisítettem:
te az enyémet olvastad, amelyben oly kedves
képet festettem róla… Végre a természet vétkéért,
amivel engem ifjabbá tett,
bosszút álltam fivéremen! Most atyámat
kell megbüntetnem! A jog!
A lelkiismeret! Remek mumusok
a gyönge lelkecskéknek! Merészen, Ferenc!
Szabadulj meg a vénségtől… Hiszen alig él már
ez a roggyant csontváz! Egy fuvallat… és vége van.

Életének mécsese
hunyorog, igaz, de nagyon szívós.
Ha a természet késedelmeskedik,
esküszöm az égre, megsürgetem!
Szellemem, találd meg a gyilkot,
amely átszúrja az emberi szívet,
de a kezet, amely döfte és forgatta
ne lehessen leleplezni!

(Gondolataiba merül, majd folytatja)

Győzelem! Győzelem! Telibe találtam!
Ármin, gyere be!

(Belép Ármin)

ÁRMIN
Mit kíván az úr?

FERENC
Hű vagy te hozzám?

ÁRMIN
Hogyan is kételkedhet?

FERENC
Nos, jó!
Követned kell a tervemet!
Öltözz át úgy, hogy senki föl ne ismerjen,
aztán eredj atyámhoz; mondd neki, hogy
a prágai harcmezőn egy rakás hulla között
hagytad az ő Károlyát holtan.

ÁRMIN
De, még ha így is tennék,
hinni fog nekem?

FERENC
Inni fogja a szavaidat,
nekem elhiheted; olyan bizonyítékkal látlak el,
hogy a legravaszabb embert is megtéveszti!

(Ármin távozik.)

FERENC
Ferenc, hamarosan te léssz itt az uraság!
Reszkessetek, ti nyomorultak, megismeritek
valódi, rettenetes oldalamról is!
Többé nem egy erőtlen vénember, kitől nem tartotok,
fáradt keze irányít benneteket!
A nevetgélést, a vigadozást felváltja
a jajszó, a könny, félelem, gyanakvás;
éhkopp, tömlöc, megaláztatás, szenvedés,
kimondhatatlan gyötrelmek várnak rátok!
(Távozik.)

3. kép

Hálószoba a kastélyban.
Moor Miksa egy karszékben alszik. Amália lép oda csöndesen, s megállván figyeli őt.

AMÁLIA
Óh, apácska, ábrázatod oly tiszteletreméltó,
akárcsak egy szent orcája! Óh, legyen nyugodt
az álmod! Vigyen messze
az élet fájdalmaitól, s nyújtson vigaszt!
Elűzted tőlem az én Károlyomat, minden örömemet
miattad vesztettem el,
ám mégsem tudok neheztelni rád!

(mintegy váratlan gondolattól vezetve)

Pillantásában angyalok
mosolygása volt, mit Isten teremtett…
Csókjaiból az édenkert
öröme érzett.
Karjaiban… a mámor
örvénye nyelt el minket,
mint két összecsengő hang,
dobbant szív a szíven!
Lélek a lélekkel
összeolvadt egyazon tűzben;
s úgy tűnt, a mennybolt és a föld
eggyé válik azon ölelésben.
Belékóstoltam a halhatatlanok
elragadtatásának ismeretlen édességébe;
mennyei álom! Ám szertefoszlott,
s többé nem is tér vissza!

MIKSA
(álmában)
Károlyom!

AMÁLIA 
Álmodik.

MIKSA
Óh, mily boldogtalan vagy!

AMÁLIA
Ébredj fel, szeretett atyám,
és eltűnnek a kísértetek!

MIKSA
(még mindig álmodva)
Ferenc!
Hát még álmomból is elszakítod tőlem?

AMÁLIA
Én vagyok az; nézz rám!
Leányod vagyok!

MIKSA
(kinyitja a szemeit)
Te vagy itt? Éppen Károlyunkról
álmodtam. Óh, szegény leánykám!
Boldogságod tavaszát fosztottam meg virágától!
Ne átkozz!

AMÁLIA
Átkozni téged? Óh, soha!

MIKSA
Károly, meghalok… és, jaj, te távol
vagy a végórán!
Fagyos, háládatlan kéz
tesz majd a sírba.
Édes a könny a haldoklónak,
ám értem ki fog sírni?

AMÁLIA
Óh, én is szívesen itthagynálak
keserves, emberi élet,
most, midőn mindent elvesztettem,
a földön már virág sem terem a számomra!
(elragadtatással)
És Károllyal mindörökre egyesülvén
barangolnánk az öröklétben!

(Belép Ferenc az álruhás Árminnal.)

FERENC
Küldönc érkezett gyászos hírrel.
Kívánja meghallgatni?

MIKSA
(Árminhoz)
Mit hoztál? Szólj!

ÁRMIN
Az ön Károlyáról hozok értesítést…

AMÁLIA
Hol van?

MIKSA
Él?

ÁRMIN
Bajtársam volt
Frigyes császár seregében,
mely befogadta őt a száműzöttet, a koldust…

AMÁLIA
Szerencsétlen!

ÁRMIN
Prágánál elszántan harcolt,
míglen testét elborították a sebek…

FERENC
(ráripakodik Árminra)
Hallgass, te szívtelen!

(Miksa jelt ad Árminnak a folytatásra.)

ÁRMIN
Küszködve így szólt hozzám:
„Vidd el atyámnak e vérben ázó kardot,
s mondd el neki: gyermeke, akit kitagadott,
fegyverek közt, öldöklésben halt meg remény nélkül!”

MIKSA
(fájdalomtól sújtva)
Én vagyok ez az atya, kit az ég is elátkozott!

ÁRMIN
’Amália’ volt utolsó szava!

AMÁLIA
(kétségbeesetten)
Micsoda bánat, hogy zokogva túl kellett őt élnem!

FERENC
(mutatja a kardot Amáliának)
Olvasd! Károlyod vérrel írta neked:
„Az eskü alól, Amália, felold minket a halál.
Légy te, Ferenc, Amália hitvestársa!”

AMÁLIA
Ah, Károly, Károly! Soha nem is szerettél!

MIKSA
(Magához szólva)
Kegyetlen tigris, mily vért ontottál!

Bűnös fejemre
szálljon az ég haragja!
(nekiront Ferencnek)
Ám te, te alávaló, aki kiszakítottad
belőlem a borzalmas istenkáromlást,
add vissza, te add vissza
meggyilkolt fiacskámat!

AMÁLIA
Atyám, a vértanúk közé emelte őt
a szenvedők Istene;
s ha idelenn nem is lehettünk
oly boldogok, mint a mennyben,
ám vigasztalódj: meglátjuk még őt,
ott a csillagok között, a Nap közelében!

FERENC
(magában)
Óh, hála neked, ördög! Megszállja őt
a fájdalom, az önvád és a harag!
Taszítsa kétségbeesésbe
a hatalmas, végső szitkozódás;
hasítsa meg e szívet, tékozolja el
kevéske életerejét!

ÁRMIN
(magában)
Nem bírom, nem bírom elviselni tovább
atyai szenvedését!
E rettenetes hazugság
örök lelkiismeret-furdalással fog kínozni,
máris mintha tüzes lándzsát
Döftem volna szívembe!

(Miksa összeroskad.)

AMÁLIA
Meghalt! Halott! Óh, Istenem!
(Felsikolt és elszalad.)

FERENC
(ujjongva)
Halott? Én vagyok az úr!


MÁSODIK FELVONÁS

1. kép

Sírkert a kastélykápolna mellett
Számos gótikus síremlék között egy újabb, melyre az öreg Moor neve van vésve.
Amália a sír előtt térdepel.

AMÁLIA
(Némi szünet után feláll.)
Elszöktem a gyalázatos lakomáról,
atyám, s ide menekültem, elfeledett
sírodhoz, ami titkos könnyeim
egyetlen vigasztalója.

KÓRUS
(bentről)
Élvezzük, mert múlandók
a vidámság órái;
az öröm a kancsótól
a csókokig vezet minket.
A sírgödör, a kereszt
arra int bennünket:
elröppen az élet,
siess hát kiélvezni!

AMÁLIA
Alávaló!

KÓRUS
Hagyjuk az ostoba
szertartás sirámait;
holtakért keseregni
bolond gyötrelem!

AMÁLIA
Alávaló!

KÓRUS
Ne zavarják sötét
színek a mulatságot,
itt a pohár és a szerelem
csillogjon és vidítson minket!

AMÁLIA
Vigadozz csak, örvendezz, te szívtelen,
atyádnak csontjai fölött!

KÓRUS
A jövendő sorstól
rettegnek a gyöngék,
ám az erősek pillanatig sem
gondolnak vele.
Élvezzük, mert múlandók
a vidámság órái;
az öröm a kancsótól
a csókokig vezet minket.

AMÁLIA
Óh, immár békéjét,
amit életében elragadtál, halálában
nem árnyékolhatod be! Nem! Utálatos
hangod nem hatol át e kövön!
(a sírhoz fordul)
Te már Károlyom kebelére
szálltál, boldogult lélek;
földi szenvedésed
örömre válik a mennyben.
Egyedül én élek itt könnyek közt,
elhagyottan és vigasztalanul;
óh, mennyire irigylem, de mennyire,
boldog sírodat!

ÁRMIN
(izgatottan lép be)
Ah, úrnőm!

AMÁLIA
Mit akarsz?

ÁRMIN
Nagy bűntettért
kérek bocsánatot.

AMÁLIA
Hagyj engem!

ÁRMIN
Hallgasson meg!

AMÁLIA
Ne zaklass!

ÁRMIN
Az ön Károlya…  él!

AMÁLIA
Mit beszélsz?

ÁRMIN
Az igazat: és a bácsikája…
ő is életben van még.
(Elszalad)

AMÁLIA
Megállj! Nagy Isten!
(pillanatnyi döbbenet után)
Károly él? Óh, drága szó,
édeni dallam!
Isten meghallgatta kesergésemet,
s megszánta fájdalmamat!
Károly él? A föld és az ég
most ismét mosolyog;
a csillagokat, a napot már nem takarja fátyol,
a világmindenség csupa szeretet!

(Belép Ferenc)

FERENC
Miért szöktél el a daloláskor
az ünnepi lakomán?

AMÁLIA
Másik hang
zengett szívemben; a jámbor imáé,
mely atyádat e sírhoz kísérte.

FERENC
Örökké siratni akarod? Ah, tedd már félre
ezt a búsongást, ami úgy idegesít engem, és ezt
a sötét ruházatot, ami elrejti előlem bájaidat!

Szeretlek, Amália, szeretlek 
hatalmas, perzselő szerelemmel!
Hívlak, hogy vélem uralkodj,
kezemet s szívemet ajánlom néked;
uralkodód és parancsolód
rabszolgaként hullik lábad elé.

AMÁLIA
Te, aki épp csak az imént taszítottad
halálba szerettemet,
hitvesednek invitálsz
lakodalmi asztalhoz?
Alávaló! A szégyenletes nászágyba
nem bújsz velem!

FERENC
Arcátlan! Csökönyösségedet
majd most megtöri
a négy fal!

AMÁLIA
Óh, te hitvány zsarnok,
tőled távol boldog vagyok.

FERENC
Ebben reménykedsz? Óh, nem, te dölyfös!
Itt maradsz, mint a szajhám és szolgálóm!

AMÁLIA
Ah!

FERENC
Bizony, a szajhám! Azt akarom,
hogy csupán a nevedre elpiruljon mindenki
hajadnál fogva akarlak vonszolni…
(magával akarja cipelni)

AMÁLIA
Megsértettelek! Bocsáss meg nekem!
(Színleg átölelni készül, közben kirántja a kardját.)
Hordd el magad, óh, te galád,
hacsak nem óhajtod
érezni, hogyan döfött
szívedbe a tőr!
Atyádnak
megsértett szelleme
támogat, és vezeti
gyilkos pengémet!

FERENC
Ó, te hitvány nőcske,
nem tudod, kivel dacolsz;
vérrel kell
fizetned a sértésért!
Láncokkal, korbácsolással,
sosem látott kínzásokkal
kell móresre
tanítanom téged!

2. kép

A cseh erdőségben. A fák között, a távolban Prága sejlik.


(Haramiák érkeznek.)

NÉMELYEK
(érkezvén)
Ma egésznap tétlenkedünk.

MÁSOK
(elősietvén)
Ej, nem tudjátok?

ELSŐK
Mi különös híretek van?

MÁSODIKAK
Roller fogságban van!

ELSŐK
Fogoly? Mit hallok?

MÁSODIKAK
Amondó vagyok, a szélben fog himbálódzni!

ELSŐK
Mit szólt a főnök?

MÁSODIKAK
Esküvel fogadta,
hogy Prágát tűzbe borítja!

ELSŐK
Ha megfogadta, tartani is fogja.
Szegény Prága!

MÁSODIKAK
Te sajnálod?
Szegény Roller nem sokára…

(Távoli tűz fénye vonja pirosba a fákat)

Óh! Látjátok, mekkora tűz?!

ELSŐK
Íme, a lángok! Nem káprázat az ott;
a főnök tartja a szavát!

MIND
Micsoda rettenetes tűz! Mi lesz ebből?

(közeli kiáltások hallanak, majd borzas nők szaladnak és gyermekek bukkannak elő a fák között)

NŐK
Reng a föld, elborul a nap!
Óh, elvesztünk! Mentsenek meg! Segítség!
Bizonyára itt a világvége!
(Újra eltűnnek a fák között.)

(Roller érkezik haramiák között.)

HARAMIÁK
Ördög és pokol! Ki közeleg?
Roller árnya? Az Istenit, ő maga az!
Honnan jössz ilyen rohanvást?

ROLLER
(lihegve)
Én? Egyenest a bitó mellől…
Pálinkát ide! Nem bírom tovább…

HARAMIÁK
(töltenek neki egy pohár pálinkát)
Igyál, aztán mesélj!

ROLLER
(az egyik bandatagnak)
Mondd el te!

NÉHÁNY HARAMIA
A városlakók az ünnepre siettek,
mi pedig – jó néhány égő csóvát hajigálva –
itt is, ott is azt kiabáltuk: „Tűz van!”.
Lett erre tülekedés, tumultus, siránkozás…
A lőporraktár hatalmas robajjal felrobbant,
a strázsák megzavarodtak a riadalomtól;
a vezér lecsapott akkor a tömegre,
és lekapta a hurkot Roller nyakáról a hurkot!

MÁSIK HARAMIÁK
Éljen! Győzött az ész és az erő!
Ki érne fel ővele a haramiák között!

ROLLER
Bezony! A sírgödörből rántott ki!

(Károly lép be elgondolkodva.)

HARAMIÁK
Itt is van!
Szomorúnak és gondterheltnek tűnik!
Főnök! Mi bánt?

KÁROLY
Hajnalban indulunk.

(A haramiák eltűnnek a vadonban.)

HARAMIÁK
Éljen, éljen a haramia!

KÁROLY
(egyedül, a lemenő Napba révedve)
Mily ragyogó és fenséges a Nap lemente!
Igazán magasztalásra méltó! Így
bukik egy hős! Természet, óh, igazán szép vagy!
Igazán szép vagy és káprázatos; míg én torz,
és olyan borzasztó…! Minden boldog itt,
csak nékem pokol a paradicsom!

Latrokkal körbevetten,
a bűnhöz láncoltan
kitaszított vagyok a földön,
megátkozott engem az ég.
Te kedves, ártatlan szűz,
ha gondolatom hozzád ragad,
béklyóm csak még jobban gyötör,
kínlódásom még kegyetlenebb!

(Feldúltan érkezik a banda)

HARAMIÁK
Főnök! Be vagyunk kerítve!

KÁROLY
Hány fegyveressel?

HARAMIÁK
Vagy ezer katonával.

KÁROLY
Rajta, testvérek, fogjatok össze,
mit se féljetek olyanoktól, akik félnek!

MIND
Rajta, testvérek, siessünk, gyilokra,
mint a sűrű erdő farkasai!
A kétségbeesett bátorság segít
győznünk egy szolgai söpredéken.
Azoknak hada támad, akik a jobbjukban
tartott kard szabadságát hirdetik.
Bandánkból csupán egy is elég
hogy mindjükkel szembe szálljon.
(Sietve távoznak.)

HARMADIK FELVONÁS

1. kép

Elhagyott környék a kastély melletti erdőnél.

AMÁLIA
Hála neked, Isten!
Ezen ismeretlen zugban kibújhatom
a galád karmaiból…
Hol vagyok?
Milyen elhagyatott környék! Nem látok már
kitaposott ösvényt, csak rönköket és köveket,
amik akadályozzák fáradt lépteimet.

(Kiáltozás és dalolás hallatszik a fák közül.)

HANGOK
Fosztogatás, nőgyalázás, gyújtogatás, halál,
nekünk csak játék, merő szórakozás.

AMÁLIA
Mily hangok! Jaj, nekem! Rablók
kezébe kerültem! Óh, ég, segíts rajtam!

(Belép Károly.)

Közelednek…

KÁROLY
(felismeri)
Nagy Isten!

AMÁLIA
(rá sem pillantva)
Irgalom, kegyetlenek, egy szerencsétlennek!

KÁROLY
Amália!

AMÁLIA
Óh, ki szólít?

KÁROLY
Nézz rám!

AMÁLIA
(Rátekint)
Ki vagy te?

KÁROLY
Már meg sem ismered
napbarnított arcomat?

AMÁLIA
Károly…

KÁROLY
Károly.

AMÁLIA
Égi lélek, végre rád leltem!
(Károly karjába veti magát.)

AMÁLIA és KÁROLY
Átölellek, óh, Károly/Amália,
ölelj át!
Szorítsd szívedet az enyémre!
Többé, többé sem ember, sem isten
el nem választ minket!

AMÁLIA
(Kibontakozik Károly karjaiból)
Károly, Károly, meneküljünk! Rémítő hangokat
hallottam épp most…

KÁROLY
Mitől félsz
ha én itt vagyok veled?
(magában)
Sose tudja meg
miféle pokolbéli szörnyekhez kötöttem magamat!

AMÁLIA
Mily tenger, mily föld választott el tőlem?

KÁROLY
Hajh, hagyd, boldogtalan, e kegyetlen kérdéseket!

AMÁLIA
Álhírek halottnak mondtak.

KÁROLY
Áldanám a sírt, mely magába zárt volna!

AMÁLIA
Mégis, óh, Károlyom, kínokat kellett kiállnod?

KÁROLY
Szíved sose ismerje meg őket!

AMÁLIA
Én is bús magányban sirattalak hosszú évekig…

KÁROLY
Egy angyal merészelt sírni énértem?

AMÁLIA és KÁROLY
Ám a béke szivárványa
elűzte a zivatarokat?
vége a szenvedéseknek,
a szorongásnak vége.
Immár egy mennyei óra
elragadtatása, óh, kedves,
eltörli a sok-sok
szenvedés emlékét.

KÁROLY
Itt, a vadonban? Egymagad? Tévelyegve?
Miért szöktél el a kastélyból?

AMÁLIA
Halld, Károly: atyádat eltemettük…

KÁROLY
(magában)
Mennyi könnytől, mekkora gyalázattól menekült meg!

AMÁLIA
Ferenc, az új uraság,
fenyegette életemet és tisztességemet…

KÁROLY
Ah, a gazember!

AMÁLIA
Ám Isten hozzám vezetett téged!

KÁROLY
Károlyodban, szívem, megbízhatsz!
Jöjj velem!

AMÁLIA
(odaadással)
Véled az életben,
aztán a mennyben!

KÁROLY
(magában)
Becsapott, tiszta lélek!

AMÁLIA és KÁROLY
Odafent még boldogabban
és szebben
látjuk ragyogni
szerelmünk csillagát!
Odafenn, az Istenben
boldogult lelkek között,
feledést iszunk majd
minden fájdalomra.

2. kép

Az erdő sűrűjében.
Középütt régi vártorony romjai emelkednek.
Éjszaka.  A banda a földön hever.

KÓRUS
Fosztogatás, nőgyalázás, gyújtogatás, halál,
nekünk csak játék, merő szórakozás.
Testvérek! Űzzük el az unalmat ma,
hátha holnap már a hóhér fojtogat minket!
Szabadon éljük az életet, az életet, mely örömmel van tele,
a barlang nyújt menedéket, a vadon a szállásunk.
Emitt egy istenhívő ad egy falást,
amott egy gazda lakat jól minket;
Merkúr vezeti léptünket,
a Hold a mi Napunk.
A legyilkolt apák utolsó hörgése,
a feleségek és anyák sikoltása, rikácsolása,
mind muzsika, mind szórakozás
a mi durva kőszívünknek.
Ám, ha egyszercsak üt az óra,
amelyben a hóhér véget vet a vidám napoknak,
pucold le a sarat csizmádról, zekédről,
arassuk le jeles cselekedeteink jutalmát!
Aztán a rövid út céljához elérvén,
gigánkat megöntözve utolsó borunkkal, …
Lallala…
… egy ugrással a túlvilágon termünk!

(Belép Károly. A haramiák felpattannak, és üdvözlik.)

Hozott Isten, főnök!

KÁROLY
Későre jár már?

KÓRUS
Éjfél felé.

KÁROLY
Aludjatok, őrködöm én.

Kórus
Lallala…

(A banda leheveredik, és elalszik.)

KÁROLY
Becsaptalak, Amália!
Mindörökre a magadénak hiszel, s én mindörökre
elszakadtam tetőled…
(Szemléli a haramiákat; csönd)
Még a vademberek is alhatnak…
De én nem!
Óh, élet; homályba vesző rejtelem! S ti nem kevésbé,
halál és öröklét, mélységes rejtélyek;
ki lát mélyetekre?
(Övéből pisztolyt húz elő.)
Ez a hitvány fegyver
széttörhetné számomra a nagy pecsétet…
Törjön szét!
(Felemeli.)
Ezt teszem egy gyötrelmes élet
csüggedtsége miatt?
Nem, nem!
(Eldobja a fegyvert.)
Szenvedni akarok;
a büszkeségnek győznie kell a fájdalom fölött!

ÁRMIN
(Belép.)
Minden sötét és csöndes… Jöjj a rácshoz,
te, szerencsétlen foglya e bástyának;
megérkezett a vacsorád!
(A torony vasrostélyához lép.)

KÁROLY
(magában)
Mit hallok!

EGY HANG
(a föld alól)
Ármin, te vagy az?

ÁRMIN
Én; egyél!

HANG
Már mardosott az éhség.

ÁRMIN
Isten áldjon!
Szállj alá vermedbe; nem tanácsos
itt veled maradni!
(indul)
Szívtelen gyermek!

KÁROLY
(elállva útját)
Megállj!

ÁRMIN
(megrettenve)
Jaj, nekem! Elkaptak!

KÁROLY
Ki vagy?

ÁRMIN
Könyörülj, uram!
Bűnös vagyok! Nem volt helyén a szívem…

HANG
Ármin! Még valakit hallok…

KÁROLY
Ki beszél abban a toronyban?

(Károly a rácshoz indul;
Ármin útját akarja állni.)

ÁRMIN
Uram!

KÁROLY
(fenyegetően)
Hordd el magad, vagy …
(Ármin elszalad. Károly megrázza és kinyitja a rácsot, belép, s egy csonttá soványodott aggastyánt húz ki onnan.)

MIKSA
Ki vagy? Ki ment meg?

KÁROLY
Mily hang ez? Atyám!
Moor szellemárnya! Milyen bűnért
jöttél közénk a holtak közül?

MIKSA
Nem vagyok kísértet, még nem hagyott el
az élet.

KÁROLY
(növekvő megdöbbenéssel)
Nem helyeztek
még a földbe?

MIKSA
(a kazamatára mutatva)
De, élve
odabe!

KÁROLY
Óh, ég és föld!
Micsoda pokoli lélek
űzött oda téged?!

MIKSA
A fiam,
Ferenc.

KÁROLY
Óh, örök káosz!

MIKSA
Halljad, és kerekedjék el a szemed!

KÁROLY
Óh, örök káosz!

MIKSA
Egy ismeretlen – három hónapja lehet most –
azt beszélte nekem, hogy Károlyom elhunyt;
elájultam, összerogytam a hirtelen fájdalomtól,
és aléltságomat halálnak hitték.
Felocsúdván, négy deszka közé zártan
találtam magamat: mocorgok, jajveszékelek,
Felemelkedik a szemfödél… Ferenc állt mellettem.
„Hogyan? – kiáltja – Te még feléledsz?”
Visszarendezték a koporsót és ide hozták,
itt újból leemelték a fedelet;
„Borítsátok oda le ezt a kísértetet,
túl sokat élt már!”– kiáltotta fiam.
Könyörgés, sírás hiába hangzottak,
beborítottak ebbe az odúba;
ő maga volt az, az én embertelen fiam,
aki ennek az üregnek ajtaját rám zárta.
(Elalél.)

KÁROLY
(Néhány pillanatig mozdulatlan marad, magához térvén elsüti a pisztolyt.)
Ébredjetek, ti kősziklák!

KÓRUS
(Talpra ugranak.)
Mi történt? Ki támadt ránk?

KÁROLY
(Megmutatja nekik az ájult Miksát.)
Látjátok ezt az aggastyánt? Egy ördögi fiú
karmai élve temették a föld alá.
És ő itt az apám!

KÓRUS
(döbbenten)
Ez az elesett öregember?

KÁROLY
Bosszút, bosszút! Így kiáltok mennyeidbe,
minden gonosztevők Isteni Büntetője!
Örök sötétség boruljon szemeimre,
ha még hajnal előtt nem ontom ki azt a vért!
És ti, haramiák, legyetek ma
a legfőbb isteni igazság szolgálói!
Hajtsatok fejet! Boruljatok a sárba
a hatalom előtt, aki erre rendelt benneteket,
aztán keljetek fel dicsőülten, rettenetesen
a harag angyalaiként!

(A haramiák letérdelnek.)

KÓRUS
Mit kívánsz? Megkapod.

KÁROLY
(Az ájult öregre teszi egyik kezét.)
Mind esküdjék e megőszült,
szent haj megbosszulására!

KÓRUS
Esküszünk neked e megőszült,
szent haj megbosszulására!

KÁROLY
Vonszoljátok ide az apagyilkost
akár lakomáról, akár az oltár elöl!

KÁROLY
Idevonszoljuk az apagyilkost
akár lakomáról, akár az oltár elöl!

KÁROLY
Az én kardvasam számára őrizzétek meg
élve, sértetlenül!

KÓRUS
(nekihevülten kelnek föl)
Megesküszünk!
Az Isten emésztő haragja,
a te kardod mi leszünk ma!

(Nagy lármával elrohannak; Károly hátramarad, és atyja elé térdel.)

 NEGYEDIK FELVONÁS

1. kép

Egymásba nyíló szobák.
Ferenc feldúltan siet be.

FERENC
(riadtan)
Árulás! Feltámadnak a holtak!
Rám kiáltanak: Gyilkos! Hahó!

ÁRMIN
(másik szolgákkal együtt besiet)
Uram!

FERENC
Nem hallottál zajt?

ÁRMIN
Nem, uram.

FERENC
Nem? Eredj! Siess a lelkipásztorhoz, és vezesd ide!
(utánaszól Árminnak)
Maradj! Egy másik menjen!

(A szolgák távoznak.)

ÁRMIN
Hogyan? Ön reszket?

FERENC
Én? Nem, nem reszketek… Ármin!
(karon ragadja)
Mondd, feltámadnak a halottak, vagy az álmokból
semmi sem igaz? Nekem épp most
volt egy rettenetes…

ÁRMIN
Óh, milyen sápadt az arca!

FERENC
Hallgass meg!

ÁRMIN
Hallgatom.

FERENC
Úgy tűnt, hogy egy pompás lakomáról fölkelve
egy szép kertnek árnyékában szundikáltam;
ekkor hirtelen tompa kiáltás ütötte meg fülemet,
felébredtem, és lángolni láttam a földet:
és e tűzben elolvadtak, tönkrementek
az emberi lakhelyek… Aztán egy kiáltás kélt:
„Óh, föld, vesd ki méhedből a holtakat,
vesd ki a holtakat mélyedből, óh, tenger!”
És mérhetetlen mennyiségű csont borította be a síkságot…
E pillanatban a sínai hegy csúcsára ragadtattam;
és három ragyogó alak kápráztatott el…

ÁRMIN
A végítélet képei ezek!

FERENC
Az elsőnél egy titokzatos kódex volt,
felkiáltott: „Szerencsétlen, aki hitét vesztette!”
És a másik – kezében tükörrel –
mondta: „A hazugság megszégyenül itt.”
A harmadik egy mérleget emelt a magasba
kiáltván: „Jöjjetek, Ádám sarjadékai!”
És elsőnek az én nevem döndült a viharfellegek között,
melyek a sínai hegyet rettentő fátyollal borították.
Minden óra múltán új bűntett
terhelte az egyik serpenyőt – hegyként emelkedve;
ám a másikban megváltásunk vére
az égben függve tartotta a hatalmas súlyt;
mikor is egy éhség gyötörte aggastyán
fehér hajából kitépett egy tincset;
és a bűnök, a gyász serpenyőjébe
az agg, kit ismertem, beledobta a tincset.
Akkor a serpenyő csikorogva aláereszkedett,
a túloldali pedig felszökött a felhők fölé,
s rögvest egy hangot hallottam dörögni:
„Érted, átkozott, az emberré lett Isten nem szenvedett.”

(Ármin elszörnyedve távozik. Belép Mózer.)

MÓZER
Azért hívattál ilyenkor, hogy gúnyt űz
a hitből, ahogyan szoktad? Avagy az öröklét
sürget?

FERENC
Agyrémek.

MÓZER
Sápadt színed elárulja: te félsz!

FERENC
Mitől?

MÓZER
Istentől, akit megtagadtál, s aki megszólalt
zavart lelkedben.

FERENC
(remegve)
Ah!

MÓZER
Érzed már,
számon kéri bűneidet.

FERENC
Mit tud kezdeni velem? Ha a lelkem
nem halandó, majd felbosszantom annyira
ezt a te Istenedet, hogy megsemmisítse.
Melyik bűn hozza dühbe legjobban?

MÓZER
Két ilyen bűn van:
a szülő- és a testvérgyilkosság.

FERENC
(haraggal)
Hallgass, álnok lelkű!

MÓZER
Ámezeket emberi elme fel nem foghatja.

(Ármin remegve tér vissza.)

ÁRMIN
A hegyről őrjöngő lovasok
csapata özönlik…

FERENC
(nagy izgalomban)
Mindenki a templomba!
Mindenki fohászkodjék értem!

BENTI HANGOK, KIÁLTÁSOK
Porba omlott a torony!

FERENC
(fenyegetően Mózerhez)
Oldozz fel!

MÓZER
Azt csak Isten teheti meg, ember fel nem oldhat.

FERENC
(letérdepelve)
Most először! Hallgass meg, Örökkévaló!
És ez lesz az utolsó alaklom is,
hogy hozzád fordulok…
(Dühösen felkel)
Ah, nem, a pokol
nem űzhet gúnyt belőlem!

MÓZER
Reszkess, galád! A villámlás, a mennydörgés
már itt van fölötted! Galád, reszkess!
Isten megtagadja tőled bocsánatát,
a pokol megnyílik előtted.

2. kép

Erdő, ahogyan a III. felvonás utolsó képében.
Pirkad.
Miksa egy kövön ül, Károly mellette.

MIKSA
Ferenc! Fiam!

KÁROLY
Hogyan? Szánod őt?

MIKSA
Kezed által nem áll bosszút értem az ég,
csak büntet engem! Bocsáss meg atyádnak,
Károlyom lelke!

KÁROLY
(meghatottan)
Megbocsát neked.

MIKSA
Örökre elveszítettem.

KÁROLY
Ah, igen! Örökre!

MIKSA
S én nyomorult élek!

KÁROLY
(magában)
(Az ég sugallata…
Talán most megszerezhetném…!)
Most add meg, óh, öreg,
megszabadításod árát,
és add áldásodat
szabadítódnak!
(Letérdel.)

MIKSA
Oly könyörületes legyen hozzád az Isten,
amilyen te vagy.

KÁROLY
Csókolj meg, óh, jámbor öreg!

MIKSA
(Megcsókolja)
Mint egy szerető atya csókját
úgy fogadd, kedves idegen;
mint egy irgalmas fiú csókját
számomra is olyannak tűnik.

KÁROLY
Egy atyai ajak minden édessége
árad ajkadról szívembe.
Az én mennyországom mindörökre elveszett,
de egy tűnő fénysugár még örömmel tölt el.

(Egy csapat haramia közeledik Károly felé lassú léptekkel, lehorgasztott fejjel.)

KÁROLY
(megrémül)
Itt vannak!

HARAMIÁK
Főnök! Főnök!

KÁROLY
(rájuk sem nézve)
Kik vagytok?

HARAMIÁK
Nincs meg… Kicsúszott a kezünkből…

KÁROLY
(égre emeli a kezeit)
Hála neked, ki mindent megtehetsz!

(Másik haramiák jönnek Amáliával.)

HARAMIÁK
(Amáliát vonszolva)
Vidáman, pajtások! Csodás fogás!

AMÁLIA
(zilált hajjal)
Eresszetek, óh, ti kegyetlenek!
Károlyom, hol vagy?

MIKSA
Amália!

AMÁLIA
Te élsz?

KÁROLY
Ki hozta őt?

AMÁLIA
(meglátja Károlyt, hevesen átöleli a nyakát)
Te, te védj meg!

KÁROLY
(próbálja lerázni)
Győztél, óh, végzet!

AMÁLIA
(elcsodálkozva)
Félrebeszélsz, óh, én jegyesem?

MIKSA
A jegyesed?

KÁROLY
(a haramiákhoz)
Szedjétek le a vállamról!
Azt az öreget öljétek meg!
Szúrjátok csak le a lányt, és engem is, és magatokat mind!
Óh, bárcsak minden élőt el lehetne pusztítani egy csapásra!

HARAMIÁK
(egymás között)
Nincsen eszén?

KÁROLY
(apjához)
Fiadat, akit megátkoztál,
maga Isten is megverte, eltaszította!
(Kivont karddal fenyegetően és riasztóan a bandára ront.)
Ám ti, akik a mennyből
a mélybe rántottatok,
az ég haragjának gyűlöletes szolgálói…
(Hirtelen Amália és apja felé fordul.)
Amália, hallgass meg! Hallgass meg és halj meg,
te szerencsétlen apa: ezek a te megmentőid
rablók és gyilkosok!
És az ő vezérük: a te Károlyod!

(Általános döbbenet.)

MIKSA, AMÁLIA és a HARAMIÁK
Balsors! Balsors!

HARAMIÁK
Miért nem titkolod el?

KÁROLY
(hosszas hallgatás után, beletörődve)
A gonosztevő elbukott. Isten utolérte.
Boldogság álmai, örökre isten hozzátok!
A béklyó, a tömlöc, a vérpad, a máglya,
ezek a mi szerelmünk násznépe.

AMÁLIA
(A döbbenetből magához térve, ismét Károly karjába veti magát.)
Elválaszthatatlan feleséged vagyok:
osztozni akarok veled jogaron, rabigán,
mennyen és poklon, örömön és bánaton!

KÁROLY
(áradó örömmel)
Szeret ez az angyal! Szeret és megbocsát!

AMÁLIA
Károlyom!

KÁROLY
Amália!

AMÁLIA és KÁROLY
Örökre az enyém!
Múlnak majd századok, pusztulnak világok,
lelkünkkel a szerelem továbbél mibennünk.

MIKSA
(ő is magához tér a meghökkenésből, magában)
És én bűnös bemocskoltam
sarjamnak derűs napsugarát!
Nem nyílik feneketlen szakadék, hogy elnyeljen?
Istennek nincs több villáma és förgetege?

KÓRUS
(közeledve)
Szószegő, hallgass meg minket! Nem emlékszel már
visszavonhatatlan esküidre?

KÁROLY
Igaz! Igaz!

AMÁLIA
Ah!

KÓRUS
(feltárván mellkasukat)
E sebek a mienkké tettek téged!
Lásd őket, te gaz! Miattad szereztük!

KÁROLY
Igaz!
Letépik szememről a fátylat;
kiszakítanak elhamarkodott álmom mennyországából.
E balsorsúak az én bíráim:
elnyel az örvény, magába húz.

AMÁLIA
Ha nem vagy képes összetörni a láncaidat,
eredj, menj innen! De előbb ölj meg engem!
Az élet elviselhetetlen lenne számomra…
Add meg szerelmednek ezt az utolsó jelét!
                                                    
KÁROLY
(a bandához)
Hallgassatok ide, ti ördögök! Megszereztetek,
tiétek e gyalázattal borított fő…
Én egy angyalt áldozok nektek!
(Kardot ránt és ledöfi Amáliát.)

HARAMIÁK
Mit teszel? Megállj!

KÁROLY
Most pedig a vérpadra!
(Távozik.)

HARAMIÁK
(Körülveszik Amáliát.)
Késő! Meghalt.

VÉGE

Csákovics Lajos nyersfordítása