2014. október 30., csütörtök

Bizet - Gallet: DZSAMILE


DZSAMILE 
avagy
A szerelmes rabszolga

Vígopera egy felvonásban

Szövegét írta: Louis Gallet
Fordította: Csákovics Lajos
Zenéjét szerezte: Georges Bizet


Szereplők
                    Dzsamile (mezzoszoprán)
                    Harun (tenor)
                    Splendiano (tenor)
                     Egy rabszolgakereskedő (próza)
                     Egy indiai táncosnő (néma szerep)
Harun palotája Kairóban


No. 1. Kórus és Álom

FÜGGÖNY
A függöny szétnyílásakor, a színen Harun és Splendiano. Splendiano egy kis dohányzóasztal előtt térdel, ír.
Harun elheverve dohányzik.

I. JELENET

HARUN és SPLENDIANO, majd DZSAMILE

KÓRUS (a színfalak mögül)
Dús fátylad öltsd fel; a földre a bíbor
alkony fénye hullt,
napkelet táján, nézd, felragyog hívón az első csillag,
sugára szívünk mélyén égő vágyat gyújt.
(Közelebbről)
Dús fátylad öltsd fel; a földre a bíbor
alkony fénye hullt,
napkelet táján, nézd, felragyog hívón az első csillag,
sugára szívünk mélyén új, forró vágyat gyújt.

HARUN
Száll a füst lengve, lágyan,
a múló napsugára
színarany fényt szór rá.
Balzsamos illat árad,
szállnak testetlen árnyak,
lelkem szép álmot lát, lelkem szép álmot lát.
Látok számtalan hószínű testet,
lágy karjaikba vesznek
és úgy ringatnak el;
fönn, a felhők közt járunk,
fényes mennyekbe szállunk,
fényes mennyekbe szállunk,
míg édes álmom tart.

Elalszik. Lassanként Splendiano is álomba szenderül.

Dzsamile belép egy oldalajtón, lassan áthalad a színpadon, és eltűnik miután egy gyöngédséggel teli pillantást vetett Harunra, aki nem veszi őt észre.


KÓRUS
Dús fátylad öltsd fel; a földre a bíbor
alkony fénye hullt,
napkelet táján, nézd, felragyog hívón az első csillag,
sugára szívünk mélyén új, forró vágyat gyújt.


II. JELENET
HARUN és SPLENDIANO

Párbeszéd

HARUN
(megrázza Splendiano karját)
Mesélj, mit álmodtál?

SPLENDIANO
(felpattan)
Édes dalod elszenderített, uram…

HARUN
(látva az asztalon szétszórt papirosokat)
Hát ezek meg mik?

SPLENDIANO
A számlák…

HARUN
(közönyösen)
Tréfálsz?

SPLENDIANO
A folytonos játékok, a lovak, a változatos szerelmi élet, a kicsapongások a csőd szélére juttattak, uram.

HARUN
(közönyösen)
Ugyan! Nem mindegy? Az utolsó aranyammal az életemet is eldobom!
(másra tereli a szót.)
És Dzsamile?

SPLENDIANO
(a közeli szoba felé mutatva)
Odabenn, ahogy mindig: szerelmed után epekedik.

HARUN
Már egy hónapja… Ki is ment a fejemből!
Holnap ajándékozd meg, és bocsásd el!

SPLENDIANO
(mulatságos komolysággal)
Rendben van.
Ám én… Szerelmes vagyok, uram.

HARUN
(meglepődve)
Te? Kibe?

SPLENDIANO
Dzsamilébe. Belebolondultam…

HARUN
(egy pillanatig elgondolkodik, majd élénken)
Átengedem neked. Szeresd, ha hozzá van kedved...

SPLENDIANO
(érzelgősen)
Jól meggondoltad, uram?

HARUN
Ne félj, nem fogok bánkódni miatta! A hűség nem az én világom…



No. 2. Kettős és Dal

SPLENDIANO
Vedd fontolóra!
(fellengzősen)
Hogy a rózsa kinyíljék,
lásd, szükséges a zápor, kell a víg napsugár;
tán szíved elzárt mélyén kis magocska vár,
s egy asszony könnye kell, egy női szem sugára,
és dermedt sírját hátrahagyva életre kell!
Fontold meg jól, uram! Fontold csak meg!

HARUN (gúnyosan)
Minek fáradozol, öreg, nincs napsugár!
Ilyen záporeső nem mosdatja a lelkemnek
zárt kapuját; holt sivatag a szívem,
s ha valahol egy kis mag mégis volna tán,
nem zápor kelti életre, de óceán...

SPLENDIANO
Kis napsugár, egy csöpp eső... Fontold csak meg!
HARUN
Ne próbálkozz tovább, jó öreg!

SPLENDIANO
Dzsamiléd olyan szép, oly bájos...

HARUN
De talán túl korán jött,
vagy épp későn...
Tőlem szerelmet várnia oly hasztalan,
hisz' vetélytársa van,
mindig is volt... Az ám!

SPLENDIANO
S ki az?

HARUN
Ki az?

SPLENDIANO
Mondd, ki méltóbb nála? Szólj!

HARUN
Mindig új!

Úgy jön mint egy látomás,
olyan hirtelen betoppan,
csak a végzet tudja honnan,
s csupa izgató varázs.

A váratlan jött látomás
oly ellenállhatatlan, más,
ismeretlen!
Váratlan jött látomás,
aki hirtelen betoppan,
ránézel, ott van, s onnan
többé nem látsz mást.
Ismeretlen!
Ismeretlen!
Váratlan jött látomás,
ismeretlen!
SPLENDIANO
Váratlan jött látomás,
aki hirtelen betoppan,
váratlan jött látomás,
oly ellenállhatatlan, más,
ismeretlen!
Váratlan jött látomás,
isten tudja csak, hogy honnan!
Ismeretlen, ismeretlen!
Ismeretlen, ismeretlen!
Váratlan jött látomás,
ismeretlen, ismeretlen.

SPLENDIANO
Jól van hát!

HARUN
Szeresd te Dzsamilét!
Őt vagy bárkit...
Kedved szerint használd!

SPLENDIANO
Én nem vagyok nagyétkű.
Hű szolgád...

HARUN
De még ma este válassz másik lányt!

Dal


Ha tudni vágysz, mi hozna lázba,
tüzes ajkú mórnő vagy lány,
tán zsidó nő könnyekben ázva,
görög lányka megrészegít talán?
Sajnos szívem parazsa nem éled,
minden érzelem hamura vált,
a szívem dermedt jéggé lett,
immár nem lobban benne láng!
Nem lobban benne láng – Óh, jaj! – már rég.
Csókot ád barna vagy szőke,
testem érte léhán vágyra gyúl,
ám nem gyújt szerelemre ő se,
hamar megunom, nem kell, csak új! Hajszol vadul:
az új, az új, az új, csak új!
Ah! Vágyam, ha gyúl, más nem vonz, csak új!

SPLENDIANO (kezét dörzsölgeti)
Nem könnyű ez! Ám nekem e helyzet csak kedvez,
enyém lesz így, ki nékem kedves,
enyém lesz így, ki nékem kedves.
Úgy bizony! Régen tervezem:
Dzsamilét tőle elnyerem!

HARUN
Hűvös borral enyhítem szomjam,
megrészegítő mámor vár;
míg kortyolom, nem nézem, honnan:
arany serleg, agyag pohár,
ha a mámor elragadja lelkem,
tüzes kábulat száll reám,
mit számít enyhet honnan nyertem;
nem nézem a forrást, ha lázban ég a szám!
Mit bánom? Nem számít!
Csókot ád barna vagy szőke,
testem érte léhán vágyra gyúl,
ám nem gyújt szerelemre ő se,
hamar megunom, nem kell, csak új!
Csábít vadul!

SPLENDIANO (nevetve)
Az új!

HARUN
Csak új!

SPLENDIANO
Idegen!

HARUN
Idegen!
SPLENDIANO
Ismeretlen!

HARUN
Az az ismeretlen más,
aki hirtelen betoppan,
csak a végzet tudja honnan,
s csupa izgató varázs.

A váratlan jött látomás
oly ellenállhatatlan, más,
ismeretlen!
Váratlan jött látomás,
aki hirtelen betoppan,
ránézel, ott van, s onnan
többé nem látsz mást.
Ismeretlen! Ismeretlen!
Váratlan jött látomás,
ismeretlen!
SPLENDIANO
Váratlan jött látomás,
aki hirtelen betoppan,
váratlan jött látomás,
oly ellenállhatatlan, más,
ismeretlen!
Váratlan jött látomás,
isten tudja csak, hogy honnan!
Ismeretlen, ismeretlen!
Ismeretlen, ismeretlen!
Váratlan jött látomás,
ismeretlen, ismeretlen.

Párbeszéd

HARUN
(Splendianóhoz)
Most eredj, készíttesd a vacsorát!
A többit tudod...

SPLENDIANO
Igen, uram, tudom!
(Távozik.)

III. JELENET
HARUN és DZSAMILE

3. Hármas és Ghazel

HARUN (megfogja Dzsamile kezét)
Miért lett bánatos az orcád?
E két szemre bús árny vetül,
melyek máskor szép fényük szórják,
és a nap tőlük megszégyenül...

DZSAMILE (szomorúan)
Rossz álmot láttam.

HARUN
Kislány!
(homlokon csókolja)

DZSAMILE (sugárzó arcal)
Így jó! Már véget ért.

HARUN
Mondd csak el!
















(Dzsamile: Kálnay Zsófia, Harun: Boncsér Gergely)

DZSAMILE
Búsan zúgva áradt szét a tenger,
körbevett, körbevett, s áradt tovább...
Érted nyúltam gyönge reszkető kezemmel,
de jaj, nem talált, nem lelt ott rád...
Ajkam bárhogy hívott téged,
hangom hozzád nem jutott,
a jajszavam el nem érhet,
mert a tenger elsodort.
A tenger tőled messze elsodort.

HARUN
Bolondság!

DZSAMILE
Igen, meglehet. Talán bolondos álom,
ám megijesztett most, rossz előjelnek tűnt...

HARUN (félre)
Különös, tán valamit sejt...
Nem kerülheti el.

DZSAMILE
Zaklató, furcsa álom,
egy perce még felkavart,
de közeledben mégis áldom,
(gyöngéden)
mert ajkad miatta még forróbb csókot ad.

HARUN (félre)
Az a csók hol van már…!

IV. JELENET
HARUN, DZSAMILE és SPLENDIANO

Splendiano lép be, mögötte rabszolgák, akik hozzák és felszolgálják a vacsorát.

(Dzsamiléhez)
Szép lány, a mának éljünk!
Legyen mosoly az arcodon végre;
többet szót se furcsa álmokról,
minden jó, ha jó a vége!
Gyere már, ide ülj! Mire vársz?
Légy vidám, együnk hát!

SPLENDIANO (örömmel)
Az ám, az ám, együnk hát!

DZSAMILE
A csalfa álom messze röppent,
szemembe nem csal több könnyet,
lelkem hadd maradjon könnyed,
kedvem el

ne rontsa ő!
Ah, kedvem el ne rontsa ő!
Egy szót, ha hallok tőled,
vigaszt, ha hallok tőled,
gondjaim messzire tűnnek
s oly szép az eljövő!
Egy kedves szó elég,
és újra él a szép remény,
oly szép az eljövő.
HARUN
Mit bánom én, jövőm mit érlel!
Szerencse vár vagy vesztem ér el?
Nem érdekel az eljövő.
Édes földi kéjjel
hadd teljen minden éjjel!
Nézz rám szépen, szemembe nézz,
s meglásd, jövőd rendbe jő!
SPLENDIANO
Te drága lány, hogy vágytam erre,
vágytam rég e drága percre,
kimondhatom, mi szívből jő!
Poharad színültig teljen,
szíved új szerelmet leljen,
vágyat, mely perzselő!
Vágyat, mely perzselő!
Új vágyat, mely perzselő!

HARUN (jóságosan)
Hadd lássalak vidámnak
óh, Dzsamile! Szólj, volna bármi vágyad?
Csak bátran mondd, teljesítem, ne félj!

DZSAMILE (meglepődve)
Mi többet kérhetnék?

HARUN
Azt, hogy szabad légy!

DZSAMILE (egyszerűen)
Miért?
Én nem kérek semmit tetőled,
hisz’ megvan nálad mindenem.
Mért vágyódnék elmenni innen?
A világot nem ismerem.
Nyugtot lel szívem egy szavadra,
tőled eltépve megszakadna,
mert nékem ez az otthonom.
Nem kérek tőled semmit sem, oly jó itt.

SPLENDIANO (lelkesen nézi poharát)
Sej-haj, én mondom, asztalnál vígadj, ne búsulj!
Kit zavar egy kis túlsúly,
mikor iszom, gyönyörű szép a világ!

HARUN
Így van, bizony! Most vigadjunk, jól van!
Add csak a poharadat gyorsan,
legalább egy kis bort igyál!

DZSAMILE
Nem bánt már gond; köszönöm szépen,
nem kérek bort, inkább csak nézem,
majd jókedvetek csöndben nézem,
ez öröm nekem épp elég.

HARUN
Pedig illatos, jó bor,
de ha mégsem iszol,
kérlek, énekelj nékem egy dalt,
nincsen édesebb mámor,
elvarázsol,
hogyha andalító ének szól.

DZSAMILE
Harun, rabszolganőd ajkán
máris csendül a dal!

SPLENDIANO (Lantot vesz magához, s vidáman pengetni kezdi; félre)
Várj, zengő torkú kismadárkám,
holnap már nékem szól új dal!
(átadja a lantod Dzsamilének)

Ghazel
(Dzsamile játszik a lanton)


DZSAMILE (egyszerűen)
Nureddin, Lahor királya,
fénylő istenség,
büszke hajnal égi sugára,
tüzes, szép
szemében szikra ég;
szívemig ér izzó lángja,
hogyha énrám néz,
megremeg tőle szívem fájva, a szívem fájva,
de nem értem, miért.
Ah! Nureddin,
Nureddin, te szép istenség,
büszke hajnal fénysugára!
Így dalolt álmában halkan
rég egy árva lány.
Így dalolt álmában rég egy leány.
Ártatlan ének, bús dallam,
mely szívet győz talán!
(fájdalmasan)
Lalalalala, lalalala.

Mikor a nép között lépdel
büszke gőggel jár;
szemem pillája megtelik könnyel,
sírnom kell, mert a szívem fáj!
Honnan tör rám ez a bánat,
s mért van mindig így?
Zokognom kell, hogyha nem látlak,
óh, jaj, hogy bírjam ki én e kínt?
Ah! Ha a nép közt délcegen jár,
szemem megtelik könnyel,
és a szívem fáj!
Faggatta ő a bűvös lángot,
szívét perzselőt,
faggatta, s a tűz, mit megismerni vágyott,
a tűz csak lángolt, és elnyelte őt.
(fájdalmasan)
Lalala, lalala

HARUN (finoman félbeszakítja Dzsamilét)
Ez kétségen kívül szívfacsaró nóta;
ismerem jól...
(félre)
Tán jobb lenne most egy kis móka!
(Dzsamiléhez)
Vesd félre a bút,
a bánatot,
ne száraz kórót
gyűjts a réten!
Az élet szép,
ha vígan élem,
vár száz virág,
sok forró csók!

Vess félre bút
és bánatot,
ne száraz kórót
gyűjts a réten!
Az élet szép,
ha vígan éled,
ha száll az ének,
jó a csók!
DZSAMILE
Vess félre bút
a tarka réten,
az élet szép,
ha vígan élem!
Vár száz virág.
és száll az ének,
mely mámort ád,
s oly jó a csók!

Vess félre bút
a tarka réten,
az élet szép,
ha vígan élem!
Vár száz virág.
és száll az ének,
mely mámort ád,
s oly jó a csók!
HARUN
Vess félre bút
és bánatot,
ne száraz kórót
gyűjts a réten!
Az élet szép,
ha vígan éled,
ha száll az ének,
jó a csók!
SPLENDIANO
Vess félre bút
és bánatot,
nyit száz virág a réten!
Az élet szép,
ha vígan éled,
ha száll az ének,
s jó a csók!

DZSAMILE, AHRUN, SPLENDIANO
Oly szép a világ,
éljen, éljen a jókedv, éljen a csók!






















(Splendiano: Bátki Fazekas Zoltán)

No. 4. Jelenet és Kórus

HARUN
Óh! Meglepetésem van a számodra.

SPLENDIANO (célzatosan)
Csinos kis meglepetés!

HARUN (Nyakéket vesz át Splendiano kezéből, és Dzsamile nyakába akasztja.)
Nézd csak!

DZSAMILE
Ah! Milyen szép nyakék! Királynőkhöz méltó!

SPLENDIANO (félre)
De jól csinálja!

HARUN
Úgy találod?

DZSAMILE
De ami a leginkább tetszik, az...

HARUN
Az?

DZSAMILE
A kéz, amelytől kaptam.

HARUN (legyint, és megfogja Dzsamile kezét)
Kislány, most kezdődik csak az életed! Jó vagy és szeretetre méltó, egész biztosan boldog leszel. Néha gondolj majd rám!
(Dzsamile ámulva nézi.)

SPLENDIANO
Hallom, közelednek a barátai. Ma este is játszik velük?

HARUN
Szokás szerint! Legyünk következetesek!
(halkan)
Vége a komédiának. Értetted?
(Splendiano bólint)
Rendben!
(A barátai elé siet.)


V. JELENET
Harun BARÁTAI, HARUN, DZSAMILE, SPLENDIANO

HARUN BARÁTAI (t)
Hahó, Harun, mi megjöttünk!

HARUN BARÁTAI (b)
Hahó, Harun, mi megjöttünk!

HARUN (kezet fog velük)
Hahó, fiúk, úgy vártam már,
hogy együtt lehetünk,
és vígan töltjük el
ezt a szép éjszakát!
Majd elszalad a gond,
csupa szórakozás!

HARUN BARÁTAI
Majd elszalad a gond,
csupa szórakozás!

A fátyoltalan Dzsamile a háttérbe húzódik; a barátok meglátják őt, és egymás közt pusmogni kezdenek.













HB (b1)
Ki e szép kis lányka?
Örül, aki látja,
Nincs fenn fátyla, ej,
most tőlünk nem takarja el!
Na, nézd csak, nézd!
Ki lehet e lányka?
Örül, aki látja!

HB (b2)
Ki e szép kis lányka?
Örül, aki látja,
Nincs fenn fátyla, ej,
most tőlünk nem takarja el!

HB (t2)
Ki e szép kis lányka?
Örül, aki látja!

HB (t1)
Ki e szép kis lányka?
Örül, aki látja!

HB (b)
Keze, nézd, mily halvány,
picike kacsók;
kicsi rózsás ajkán
csalogat a csók, úgy hív az édes csók!
Tüzes pillantása
ragyog a világra,
dús haja ében,
bárhogy nézzem, biza csuda szép!
Két rózsás ajka olyan
üde, oda csalogatva
hív a csók!
HB (t)
A bőre mily halvány!
Óh, nézd csak,
hogy hív a csók
két rózsás ajkán!
Ah! Úgy csüggök rózsás ajkán,
két rózsás ajka olyan üde,
csalogatva hív a csók!

HB (tt)
Szinte lenyűgöz a látvány,
hogyha nem én magam látnám,
el se hinném tán!

HB (bb)
Szinte lenyűgöz a látvány,
hogyha nem én magam látnám,
el se hinném tán!


Nincsen arra szó, ...

HB (t)
... üde ajka milyen ...

HAB (ttbb)
... csókra csábító!

(Dzsamile szemrehányó pillantást vet Harunra, és elfordul)

HARUN (hanyagul)
Ez Dzsamile. No, menjünk!

De messze még a hajnal,
és hosszú még az éj,
ne gondolj gonddal meg bajjal,
míg nem hív imára ének!
Most áldozzunk a kéjnek,
mulassuk át az éjet,
ne tűrjünk unalmat el,
űzzük messze, éljünk a mának,
unalmat ne tűrj, ne tűrjünk el!
HB (tb)
Messze még a hajnal, hosszú lesz az éjjel,
míg nem szólít fennkölt ének,
vár egy boldog éj, telve édes kéjjel,
a kedvünk el nem bágyad,
a kedvünk el nem bágyad,
unalmat ne tűrjünk, azt ne tűrjünk el!
SPLENDIANO (félre, komikusan örvendezve)
Milyen öröm, egész biztosan én győztem!
Nem kell titkolnom előtte
már szerelmes szívemet!
Milyen öröm, győz ma a szerelem,
kitárhatom szívem,
titkolnom vágyam többé nem kell!
Ha azt mondom: menj el! - sírni fog majd!
Azt mondom: Szerelmem fogadd!
Lelke édes vigaszt lel!

Harun és barátai távoznak, Splendiano követi őket.

VI. JELENET
DZSAMILE és SPLENDIANO

Belép Dzsamile szomorúan, elgondolkodva. Rögtön utána jön Splendiano is.

SPLENDIANO
(a lányt nézve, félre)
Most légy velem, bátorság!

DZSAMILE
(félre)
Keserű a szívem!

SPLENDIANO
Dzsamile!

DZSAMILE
Mi hírt hozol?
Biztosan valami kegyetlent! Jaj, érzem…

SPLENDIANO
Ugyan, ugyan....

DZSAMILE (aggódva)
Beszélj már!

SPLENDIANO
Harun szerelmét, mely eddig terád mosolygott, ma estétől másik rabnőnek adja...

DZSAMILE
A csalfa!

SPLENDIANO
Csacsi vagy!
Az ő számára ismeretlen fogalom a hűség.

DZSAMILE
(fájdalmasan)
Pedig annyira szerettem… és szeretem most is!
Elűz engem? Belepusztulok.

SPLENDIANO
(kacéran)
Meghalnál, amikor van egy szív, amelyik csak
téged imád?

DZSAMILE
Melyik az a szív?

SPLENDIANO
(határozottan)
Az enyém… Szeretlek!

DZSAMILE
Mit beszélsz?

SPLENDIANO
Ugyan már, mosolyogj rám!
A rabszolgád leszek… Harun már nem is gondol
rád… Vidáman mulatozik… Hallgasd csak!

DZSAMILE
Máris elfelejtett? Hiszen még az előbb... Óh! Álmodom.

No. 5. Dal


















(A színfalak mögül)

KÓRUS(b)
Fortuna gaz némber,
egy férfi, ha kérlel,
nem szánod meg őt,
a férfit, ki esdeklőn kérlel,
nem szánod meg őt!
HARUN
Fortuna, álnok némber,
egy férfiú, ha kérlel,
nem szánod meg őt!
HB (t)
Fortuna, álnok némber,
egy férfi, ha kérlel,
nem szánod meg őt!

HARUN
Ám azt, ki épp csak kezdő,
te pártfogolod egyből,
mint trónkövetelőt!
HB (t)
Ám azt, ki épp csak kezdő,
te pártolnád egyből,
mint trónelvevőt!
HB (b)
Ám azt, ki csak kezdő,
ki épp csak kezdő,
azt pártolnád egyből,
mint trónelvevőt.

HARUN, HB (t, b)
Bár tudjuk ezt, mégis kérünk:
hajnalig incselkedj vélünk!

HARUN, HB (t)
Ne hagyj el, míg tart ez az éj!

HB (b)
Ne menj, amíg tart ez az éj!

HARUN, HB (t)
És holnap újra visszatérj!
HB (b)
És holnap majd hozzám megtérj,
majd vissza is térj!

HARUN, HB (t,b)
Még visszatérj!

Párbeszéd

DZSAMILE
(hirtelen ötlettel, eltökélten)
Azt mondtad, szeretsz? Bizonyítsd be!

SPLENDIANO
Szolgád vagyok!

DZSAMILE
(határozottan)
Azt akarom, hogy én legyek az a rabszolga,
akit ma este megkap... A fátyol és a sötétség
segíteni fog a megtévsztésben.

SPLENDIANO
És aztán?

DZSAMILE
A többi az én dolgom.
És ha igaznak bizonyul, hogy már nem szeret…
Akkor a tiéd leszek. Akarod?

SPLENDIANO
Legyen! A cinkosod leszek, Dzsamile.
De hiába reméled, hogy feltámaszthatod a lelkiismeretét!
(kimegy)

VII. JELENET
DZSAMILE magányosan

No. 6. SIRÁM

DZSAMILE
Hát, eljött most a gyászos óra,
a bánat öl meg virradóra!
Még mit reméljek én?
Az Égben jóság nincsen,
hisz' elragadta drága kincsem,
bárhogy fáj, érzem már: nincs remény!
Óh, jaj, mennyi bánat vár ránk!
Úgy fáj a szertefoszlott ábránd!
Bár jóleső a bók,
ne higgy a kedves szónak!
Szerelme ennyi volt csak:
léha, könnyű csók, könnyű csók, könnyű csók...
Ennyi volt, és semmi több... Óh, jaj!

VIII. jelenet
A színre lépnek:
SPLENDIANO, HARUN, Harun BARÁTAI, majd a RABSZOLGAKERESKEDŐ, ZENÉSZEK, 


No. 7a. Melodráma

HARUN
Jöjjenek, ha annyira akarod!

SPLENDIANO
A világért sem erőszakolnám önre a magam ízlését.
(Kikiált)
Arakel! A rabszolgakereskedő beléphet!
(Harunhoz és barátaihoz)
Türelem, türelem! Rögtön visszamehetnek játszani!

(A rabszolgakereskedő és kísérete megérkezik)

Allah szakállára! Micsoda szépségek!

RABSZOLGAKERESKEDŐ
Ugye?
Óh, a nagyságos Harun, igazán nagylelkű úr!

SPLENDIANO
Igen, igen, az...

RABSZOLGAKERESKEDŐ
Vessen egy pillantást uraságod ezekre a kincsekre!

HARUN
Hencegő. Gyerünk, nem érek rá!

RABSZOLGAKERESKEDŐ
Hogyan? Uraságod egy pillantásra sem
méltatja...?

HARUN
Ugyan, mit érdekel! Egyezz meg Splendianóval!

RABSZOLGAKERESKEDŐ (int a zenészeknek)
Csak egyetlen pillantást! Nézzen egy másikat! Valódi igazgyöngy, Uram! Nézze!

 No. 7b. az egyiptomi táncosnő tánca és Kórus













Harun BARÁTAI (b)
Rezdületlen
révületben,
két szemére álom száll.

HB (t)
Rózsaágyra
lép a lába,
dús szirmok leplén jár.
Kéjek éje
szép zenéje
lágyan andalítja el.

(b)
Mintha csókban
ringna szótlan,
hűs tenger fövenyén.

(t)
Beleszédül
amint végül
vad csörgődob-szó zeng.
Magas égnek
fut az ének,
míg cintányér leng fent.

RABNŐK és ZENÉSZEK (sa)
Lú, lú!

HB (tb)
Megremeg
a lomha táncos,
forró kéj járja át;
fölhevül
vonagló teste
míg vonzó álmot lát.
Száll, repül
meg nem ül,
örvénylő táncot kezd;
lép a láb,
a légbe hág,
ott fénylő ívet fest!

R, Z (sa)
Lúlúlú...

HB (t)
Izzó szemmel
néz most ránk:
hív égő csillagpár,
vágytól lángol,
forró mámor
ragad magával el!

(b)
Tánca lassan
mozdulatlan
önkívületbe fúl,
itt a vége:
két szemére
égi álom hull.

(A kórus alatt Dzsamile egy pillanatra feltűnik a zenészek között, rövid ideig féltékenyen nézi a táncosnőt, majd kimegy)

Párbeszéd

RABSZOLGAKERESKEDŐ
Nos?

HARUN
Csak az időnket pocsékoltad.
Splendiano, tiéd a döntés.
(Harun és a haverok távoznak.)

No. 7c. Melodráma
Haroun és barátainak kivonulása

X. JELENET
SPLENDIANO és a RABSZOLGAKERESKEDŐ

Párbeszéd

SPLENDIANO
Így áll a helyzet. Ide hallgass!
Kétszáz aranya üti a markodat, ha engedelmeskedsz
annak a személynek, aki odabent rejtőzik.
(mutatja a szobát, ahová Dzsamile távozott az imént)
Áll az alku?

RABSZOLGAKERESKEDŐ
Megegyeztünk.

(Splendiano mindenkit kiterel a színről; a kereskedő belép Dzsamile szobájába.)

XI. JELENET
SPLENDIANO

No. 8. Dal



















(Splendiano: Bátki Fazekas Zoltán)


SPLENDIANO
Oly édes, forró lázban égek:
egy karnyújtás a boldogság!
Szürcsölném ajkadról a mézet,
oly szomjas vággyal vágyom rád!
Mellettem könnyű lesz az élet,
csak mindig szolgálatkész légy,
majd akkor én szolgállak téged,
hidd el, az lesz ám csak szép!
Óh, mennyi vonzó álomkép,
nem mondom el, mit látok még!
Nagy ég, mily vonzó álomképek!
Nem, nem, nem, nem!
Nem mondom el, nem, nem nem, nem!
Nem mondom el, mit látok még!

Sétálunk ketten, kéz a kézben,
hűs pálmalombok rejtekén;
vágy csillan titkon szép szemében,
valóság lesz, mit sejtek én!
Könnyen meghódítom a szívét,
csak színleg védekezget még,
könnyen meghódítom a szívét,
színleg védekezget még,
de látom, már vad vágytól ég,
s nem mondom el, mit látok még!
Ha más mesélné, tán el sem hinném!
Nem, nem, nem, nem!
Nem mondom el, nem, nem, nem, nem!
Nem mondom el, mit látok még!

XII. JELENET
DZSAMILE és SPLENDIANO

(Dzsamile jelenik meg az ajtóban; a táncosnő ruháját viseli, szemöldöke kifestve, haját fátyol takarja.)

DZSAMILE (félve)
Splendiano, félek...

SPLENDIANO
Bátorság kislány! Jön már!

XIII. JELENET
HARUN, SPLENDIANO és DZSAMILE

No. 9 Melodrama

HARUN
No lám, a táncosnő!

SPLENDIANO (félre)
Ha tudná...!

HARUN (nyersen)
Hallgass!
(meg akarja ölelni Dzsamilét, de az elfut)
Elfutsz tőlem? Miért? Csak nem mondta rólam valaki, hogy csapodár vagyok? Szépségem, hazudott neked!
(továbbra is hiába próbálkozik megölelni a lányt)
Szokatlan ez a csökönyösség... De kedvemre van!

SPLENDIANO (Többször is megpróbál beszélni Harunnal)
Uram, ha megengedsz egy szót...

HARUN
Hagyj végre békén! (Erszényt ad Splendianonak)
Fogd ezt az aranyat, menj, és játssz helyettem!

SPLENDIANO
De...

HARUN
Tedd, amit mondtam! Hallgass, és menj már!

SPLENDIANO (kifelé menet, félre)
Megnyugodtam. Biztos, hogy ki fogja dobni!

XIV. JELENET

HARUN és DZSAMILE

No. 10. Zárókettős














(Dzsamile: Kálnay Zsófia, Harun: Boncsér Gergely)


HARUN (félre)
Megijedt tőlem,
vagy talán játszik?
Mért bújik el, hogyha lát?
Kiderítem most gyorsan!

DZSAMILE (félre)
Óh, éj, kegyes légy hozzám,
te őrizd bátorságom!

HARUN (Dzsamile felé indul)
Jöjj, ne félj, gyermekem!
Magunk vagyunk, itt minket szem nem láthat,
száz csillag drága fénye ég
szerelmet gyújtva; vesd le végre fátylad!
Ne késs; jő a hajnal, s az éj véget ért!

DZSAMILE (síránkozva)
Nagyúr, ne lássa könnyem!
Nem szép szemem, ha sír,
nem szép, ha sír,
a bánat visszatetszést kelthet önben...

HARUN
Ne szégyeld, ha sírsz! Ne bánd, ha sírsz,
itt majd örömre vált!
A könnyek, a könnyek,
ajkam csókjai elnyelik őket,
csak engedd, hogy szemedbe nézzek,
lássam lángoló csillagát!

Hagyd a sírást! Hagyd a könnyet!
DZSAMILE
Nagyúr, nagyúr, kegyelmezz nékem,

nézzed el gyengeségem, óh, légy kegyes!

Gyengeségem, könyörgöm, nézd el!
Ne lássa így még arcomat,
ne lássa így az arcomat,
mert akkor tűnne újra szépnek,
csak úgy tűnhetne szépnek,
ha átadnám a mámornak.
HARUN
Óh, jöjj már, gyönyörűségem!
Hadd látni végre szép arcodat,
hagyd látni édes arcodat,
lássam kigyúlni szenvedélyben,
add át magad a mámornak,
add át magad a mámornak!

DZSAMILE (félre)
Mihez kezdjek, nagy Ég?

HARUN
A szolga, kinek most helyére léptél,
sokkal tüzesebb volt.
Szerettem őt.

DZSAMILE (élénken)
Nagyúr,
hogyha szeretted, mért taszítod félre?
(félre)
Ah! Úgy félek, mit válaszol erre...

HARUN
Van ez így, kicsikém, talán megérted ezt;
sosem tűrne e szív rabláncot,
sírig hű míg élek, nem lesz.
Volt szeretőm száz, könnyen válok;
lelkem vélük semmit nem veszt,
nem... Szerelmük eltűnő emlék.
Már nem kell, kit csókoltam nemrég:
búcsúcsók, s feledem máris, bizony, így van ez.

Dzsamile lopva letöröl egy könnycseppet.
(Harun meglepődik.)
Újabb könnyek...
(a lány felé indul)
Mi bántott meg? Mért kezdtél sírni?

DZSAMILE (kioktatóan)
Ah! Nagyúr, nincsen szíved!
(otthagyja)

HARUN
Mi bajod van?
Mondd, miért szaladsz el?
(Utánamegy. Egy holdsugár megvilágítja Dzsamile arcát.)
(Elképed, szinte beszélve)
Ah! Dzsamile!
Érthetetlen, hogyhogy itt van...
Értem maradt!

DZSAMILE (félre, fájdalmasan)
Nincs több remény, a szívem halott.

HARUN(félre, szenvedélyesen)
Hogyha szívem nem volt szerelmes,
mitől lett lázas, mért reszket így?
Mily édes álom ez, mely szárnyaira felvesz?
Óh, többet el ne szállj, vagy most haljak meg én!
Ha szívem soha nem volt szerelmes,
e láz most mit jelent?
(csendben távol marad Dzsamilétől)

DZSAMILE (félre)
Immár belátom, kár tőle válaszra várnom,
olyan durva velem.
A tenger mélye vár, ott ringat majd az álom.
De most...  Magamat felfedem.
(célzatosan)
Hegyeket képzelt a síkra,
csalfa álomkép;
bánatát dalolta sírva,
s a csillagfényes mennyekbe tért!
Hogy okát elmondta volna,
szíve összetört,
úgy halt meg, mint egy kis rózsa, egy száraz rózsa,
mit a nap gyötört,
s míg messzire szállt el a lelke,
ajka mosolygott,
mert vége álmában lelte,
s álma boldog volt!
(félre)
Szót se szól.
(Harun felé indul, esdeklő hangon)
Szánd meg szolgád, óh, szánd meg!

HARUN
Már felismertem arcod!
(saját magával küszködve)
De nem! Nem érdemes folytatni harcod,
nem lehetek szerelmes!
(félre)
Nem! Nem mondom ki én
a szót, amire vár.                  
(határozotan és durván)
Menj már!

DZSAMILE
Ah!
(kétségbeesetten)
Hát, játék voltam csak!
(megtört hangon)
De én teérted éltem.
Édes gazdám, óh, mért szaggattad szét reményem?
Lásd, szabadságomnál sokkal több vagy te nékem!
Lásd, szabadságomnál sokkal több vagy nekem!
Tied volt életem.

(Elindul, de megtántorodik, és Harun karjába hanyatlik, aki sietve elkapja.)

HARUN (magán kívül)
Ah! Kisleány, te próbára tettél!
Óh, Dzsamilém, szerelmem, értelek!
Már nem kell nagyobb próba ennél,
szerelmed rávezet, megleltem szívemet!
Nem kell több hazug szó,
ne fáraszd édes ajkaid!
Megszűnt a kétkedés,
megszűnt a kétkedés,
a szívem újra szeretni bír!
Sorsunk már végleg egy; jöjj, édes ébredés!
Járjon át e láng, mely éled,
nem éreztem még ily jót!
Óh, Dzsamilém, bennem szerelem ébred;
nem, e szív nem halott!

DZSAMILE
Járja át a véred, a véred
forró lángra kapott;
ah, benned szerelem ébred,
szíved nem halott!

HARUN, DZSAMILE
Ah! Jöjj!
Érted akarok élni,
Égő szemedbe nézni,
sorsom láthatom ott!

HARUN
Ah! Jöjj, csak érted akarok élni,
DZSAMILE
Ah! Csak érted akarok élni,

HARUN, DZSAMILE
fényes, szép szemedbe nézni,
sorsom látom ott!

DZSAMILE
Mámoros szívvel szemedbe nézni,
érted élni, mindenem!
HARUN
Szerelmem! Szerelmem! Szerelmem!

DZSAMILE, HARUN
Ah! Jöjj!

Feltűnik Splendiano, komikus, kétségbeesett mozdulatot tesz. Mögötte Harun barátai jönnek, láttukra Harun visszahelyezi Dzsamile arcára a fátylat, mely korábban a lány vállára hullt, majd lassan elmegy vele.

FÜGGÖNY

A fotók az Operaház produkciójaként a Zeneakadémia Solti Termében létrejött előadásból valók, Niklai Judit albumából.

Kritikák az előadásról:
Opera-Világ
Fidelio


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése